Menzel a tekerős mögött

Mesés férfiak kurblival

Nagyon kedves filmet láttunk, Jiří Menzel Mesés férfiak kurblival c. munkáját (Báječní muži s klikou, 1978). A történet a film hőskorában játszódik, főszereplője egy vándormutatványos (Rudolf Hrusínský játssza – parádésan!),  aki bűvésztrükkjei után leánya zongorakísérete mellett gyűrött lepedőre némafilmeket vetít alkalmi közönségének, s aki arról álmodozik, hogy állandó mozit nyit – még ám Prágában. Váratlanul számos értékes filmtekercset örököl elhunyt társától és egy frissében megözvegyült tehetős asszonyság is kegyeibe fogadja, így a korábbinál is magasabbra törnek vágyai: saját filmeket szeretne készíteni. Ehhez kapóra jön megismerkedése a dokumentum-felvételeket készítő fiatal operatőrrel. Ez utóbbi szerepét maga Menzel játssza, s nem akármilyen élmény a még fiatalember rendezőt kurblis felvevőgép mögött látni.

Didaktikus célzat és művészi ambíció

A hullám / Die Welle

Hatásos és meggyőző erejű Dennis Gansel 2008-as filmje. Ezt akkor is megállapítottam, amikor, talán két éve, először láttam. Most másodjára azért már kicsit zavart a didaktikussága, oktatófilm-jellege. Elsőre ez nem tűnt fel annyira, maximálisan lekötött a pergő cselekmény, és nem maradt el a döbbenet sem: lám, milyen könnyű manipulálni a fiatalokat, milyen kevés kell az elvakultságig terjedő lelkesedésük eléréséhez. Elég hozzá egy karizmatikus vezéregyéniség, egy jó név,  megkülönböztető ruhaviselet, embléma, kézmozdulat – és még világosan megfogalmazott célokra sincs szükség, a valahová tartozni akarás, az erőhöz való csatlakozás csoportszelleme egyetlen hét alatt fanatizálja, fasizálja az amúgy teljesen normális kamaszokat.

Mulatságos frusztrációk

Till Attila: Pánik

A puszta szórakoztatásnál többre vállalkozott Till Attila első filmje (Pánik, 2008). Legalábbis a nem túl szerencsés besoroló minősítésen („romantikus vígjáték” – ?) jóval túlmutat. Társadalmi drámának vagy mélylélektani filmnek persze semmiképpen nem nevezném, a mulatságos, olykor kacagtató helyzetek és jelenetek mégis mélyebb összefüggéseket és bonyolult lelki folyamatokat érintik. A jól felépített szerkezet, a sorsok szellemes összeszövöttsége, a művészi ábrázolást is megcélzó színészi játék révén a film ügyes könnyedséggel mutat rá a mai társadalmat feszítő olyan jelenségekre, amelyeket a benne élők frusztrációként élnek meg (korai karrier és úttalanság, öregedés és szingliség, szerelemhiány és homoszexualitás). Az okok feltárása, az elemzés ugyan elmarad, ám a mai kor képét mégis kiadja a pánikbetegek elénk vetített kórképe – még ha egyszer-egyszer bántó felületességgel is. Mélyebb merülést azonban igazságtalanság lenne elvárni egy szórakoztatónak szánt közönségfilmtől.

Virtuális élőlánc József Attila szobra körül

Tiltakozás a József Attila-szobor eltávolítása ellen

A magam módján ezúton internetes akció keretében indítom el tiltakozásomat az ellen, hogy a több mint 30 esztendeje „a rakodópart alsó kövén” békésen üldögélő kedves költőmet valamely idióta politikai felforgatótevékenység keretében méltó helyéről elmozdítsák. Akciómnak azzal kívánok nyomatékot szerezni, hogy a Google keresőben publikációimmal elfoglalom a bizonyos keresőkérdésekre adódó találati listákat. Tervem: elérni azt, hogy javarészt e tiltakozás szövegei jelenjenek meg a következő keresőkifejezésekre: virtuális élőlánc  •  élőlánc József Attila szobra körül • Tiltakozás József Attila szobrának eltávolítása ellen • József Attila szobra

A tiltakozás teljes szövege: Virtuális élőlánc József Attila szobra körül

Örömmel veszem bárki csatlakozását: terjesszétek, népszerűsítsétek, osszátok meg akcióm szövegét. Minden esetben adjátok meg a forrásoldal linkjét!

Szabadulás az identitásból

Mario Vargas Llosa írása a 2000 c. lapban, 2001-ben: Globalizáció: a kultúra szabadsága. Az író meglepő egyértelműséggel, már-már agitatív hangot megütve áll ki a globalizáció mellett. Okfejtése mellbe vág, hiszen nem állít kevesebbet, mint hogy a regionális értékek megőrizhetőségét éppen a világméretű egységesülés szolgálhatja („A globalizáció nem fogja megszüntetni a helyi kultúrákat: egy nyitott világban valamennyi értékes és túlélésre méltó részük megtalálja azt a termékeny talajt, amelyen virágba borulhat.”)

A világítótorony árnyékában

Viharsziget

Remekül kezdődik Martin Scorsese művészi igénnyel megalkotott pszichothrillere (Viharsziget, Shutter Island, 2009), a nyitó képsorok és a  zene borzongtató akkordjai semmi kétséget nem hagynak afelől, hogy komoly filmnek nézünk elébe: két nyomozóbíró érkezik a legveszélyesebb pszichopatákat elkülönítő börtönszerű elmegyógyintézetbe, ahol is egy háromszoros gyermekgyilkos nő rejtélyes eltűnését kell kinyomozniuk. És ugyancsak kitűnő a befejezés, amikor is az addigra alaposan összekuszált szálak  és felgyülemlett ellentmondások egy előre vetített, de mégis váratlan fordulattal elrendeződni látszanak. Ami a közbülső jelentős játékidőben történik, az nekem kevésbé tetszett, illetve volt, ami inkább, s volt, ami kevésbé.

Boldogságkeresés zöld hajjal

Hableány / Русалка

Bájos főszereplő, kedves történet, olykor költőivé nemesülő mulatságos helyzetek. Mese keveredik a vaskos valósággal, a tenger fennkölt szépsége áll szemben a partján álló viskó sivárságával, az orosz lélek magasztos szimbólumát, Moszkvát elönti a hazug reklám. A tengerben fogant Alisza nem lehet balerina (ez minden orosz kislány álma), viszont megnémul, hogy aztán már a fővárosban a folyóból kimentsen egy öngyilkos fiatalembert, akinek első kérdésére újra megszólalhat, s akibe persze halálosan beleszeret. A fiú holdbéli telkeket árul jó pénzért, a lány zöldre festi a haját, utcán járó reklámfigurák belsejében sírja el a viszonzatlan szerelem minden bánatát. Leginkább azonban mosolyog, képzelete újra és újra a fényes tengerpartra viszi, ide száll akkor is, amikor boldog futásában halálra gázolja a kegyetlen valóság.

Vissza Káinig

Kemény István: élőbeszéd

A szakma a legjelentősebb kortárs költők egyikének tartja. Jól mutatják ezt a róla szóló elismerések, díjai. Én most élőbeszéd c. kötetét olvastam el.

“Mint öngyilkos, ha visszafele él”, írja kötetkezdő versében Kemény István. A személyes múlt újraélésénél azonban sokkal erősebb motívum az emberiség múltja. Fajunk biblikus eredetéig kell visszanyúlnia, hogy privát kudarcainak hőse, a Megcsalt űrhajós érthetővé váljon – leginkább önmaga előtt. Igen, egyfajta önmegismerő lélekgyakorlat ez a könyv, valaminő visszaszületés egészen Káinig, aki mégsem ősapaként, hanem csupán nagybácsiként mutatkozik be.

A megtisztító eső

Gaál István: Cserepek

Történetesen pontosan tudom, hogy a mostani újranézés előtt ezt a filmet mikor és hol láttam először – és utoljára: 1985 április 4-én az akkori ungvári Moszkva Moziban. Az év azért biztos, mert fiunk, Kolos pár hónapos volt, és Éva két szoptatás között „szökött el” mellőle; a nap meg azért, mert akkoriban a szovjet hatalom azzal kedveskedett az ungvári magyaroknak,  hogy a Magyar Népköztársaság nemzeti ünnepén egyetlen délutáni vetítés erejéig mozinkban levetítettek egy magyar filmet – még ám eredetiben, azaz felirat és szinkron nélkül, tehát magyarul. Ebben az évben kivételesen nem valamelyik Jókai-adaptáció, nem az Egri csillagok és nem is Az oroszlán ugrani készül című „szuperkrimi” került sorra, mint más években, hanem egy kortárs alkotás – és mi úgy intéztük a napunkat, hogy megnézzük. 26 év alatt a történet persze kikopott emlékezetünkből, egyedül a záró képsort tudtam pontosan felidézni.

A szubjektív Univerzum

A tudományos köntösbe szépen felöltöztetett cikk legizgalmasabb problémája az Univerzum objektív/szubjektív volta körül vetődik fel. Sejtésem szerint erre a kérdésre megnyugtató választ egyhamar nem fog adni sem a kvantumfizika, sem a filozófia. De talán nem is kell hogy választ adjon, mert rossz a kérdés.

Fel-fellebben a lepel

Egy szöszi szerelme

Az cseh új hullám alkotásai egészen különlegesek az európai (és egyetemleges) filmművészetben. Ezek nélkül a semmi mással össze nem téveszthető képek, helyzetek, történetek és alakok nélkül szegényebbek lennénk és mérhetetlenül kevesebbet tudnánk egy olyan világról, amelyet Menzel, Forman, Chytilová, Herz örökített meg számunkra. A pontos társadalomrajzok azonban semmit sem érnének a filmek művészi értéke nélkül. Miloš Forman korai alkotása, az Egy szöszi szerelme (Lásky jedné plavovlásky, 1965) ma már ugyan nem tűnik átütő remekműnek, nincs megrázó ereje – de igen mulatságos, bájos, szórakoztató.

Szelet vet a majomper

Érdemes-e egy klasszikussá vált filmet újraforgatni? Beleléphet-e a 12 dühös ember ugyanabba a folyóba (tárgyalóterembe)? Vethet-e másodszorra is ugyanolyan szelet a daytoni majomper?

Aki szelet vet – Majomper

Egymás után néztem meg a két filmet, a Stanley Kramer rendezte klasszikust (Aki szelet vet, Inherit the Wind, 1960) és az 1999-es remake-et (rendezte Daniel Petrie). Mindkettő Jerome Lawrence és Robert E. Lee 1955 színpadi drámája alapján készült, s jószerével jelenetről jelenetre megegyezik egymással (témájuk az 1925-os daytoni majomper, amikor is egy tanárt perbe fogtak azért, mert – törvénybe ütközően – a bibliával ellentétes darwini tanokat oktatta az állami iskolában).

A sivárság boldogsága

Találkoztam boldog cigányokkal is

A rövid ismertetők szerint „valahol a Balkánon” játszódik Aleksandar Petrović balladai szépségű filmje, a Találkoztam boldog cigányokkal is (Skupljači perja, 1967), holott már a film elején feltűnik a Sombor helységnévtábla, a zárt cigány kolóniát tehát valahol Zombor környékén, alig néhány kilométerre a magyar-szerb határtól kereshetnénk (egyébként magyar nevű szereplők is feltűnnek, Pista bácsi, Sándor, Gyurika). A zárt világ nem annyira távolsága, inkább mássága, idegensége miatt egzotikus annak, aki hasonlóba még nem botlott a civilizált Európában. Egy biztos: a film 1967-ben aligha illett bele abba az országképbe, amelyet az akkori Jugoszlávia vezetői mutatni kívántak a művelt Nyugatnak – a szociográfusi pontosságú és művészi hitelességű alkotás talán éppen ennek az állami propagandának az ellenében aratott világsikert. 

Szereti ön Brahmsot?

Azok közé tartozom, akik időnként szívesen újranézik a filmművészet klasszikus alkotásait. No, nem túl gyakran, kell egy-két évtized jótékony felejtés, hogy újra keltsen némi várakozást a műsoroldalon meglátott cím. A Szereti ön Brahmsot? c. örökbecsűt (Goodbye Again, 1961, rendezte Anatole Litvak) vagy húsz éve láttuk utoljára, így épp ideje volt újra megcsodálni a három zseniális főszereplő, a svéd Ingrid Bergman, az amerikai Anthony Perkins és a francia Yves Montand játékát. Karakterformálásuk tökéletes, voltaképp ez adja a film erősségét. A Françoise Sagan sikerregényéből írt forgatókönyv alig kínál többet egy szerelmi háromszög szokványos történeténél, a romantikus feldolgozás akár érzelgősségbe is torkollhatna, ám a jellem- és lélekábrázolás mélysége és hitelessége túlmutat ezen. Ami az elragadóan bájos és szeretetvágyában kiszolgáltatott Bergman, a pimaszul kedves Perkins és a nagyvonalúan nyegle, cinikus Montand arcán lejátszódik, az valódi érzelmi dráma. Ezen már az sem ronthat sokat, hogy újra és újra felhangzik Brahms 3. szimfóniájának édeskés III. tétele. (Szereti ön Brahmsot?)

30 éves a Kopaszkutya

Különös érzés 30 év késéssel megnézni egy kultuszfilmet. Bevallom, most láttam egészében először Szomjas György 1981-es alkotását, a Kopaszkutyát, amely egy kitalált (de a játszott zenét tekintve a Hobo Blues Banddel azonosítható) korabeli rock-blues zenekar történetét meséli el. A dalok persze jórészt a fülemben voltak, a lemezen is kiadott számokat annak idején orsós magnóra vettem – de éppenséggel nem tartozott a kedvenceim közé.  A mívesen kidolgozott képi világgal és a cselekménnyel együtt a filmet azonban, talán az eltelt évtizedek hitelesítő pecsétjének is köszönhetően, kifejezetten élvezetesnek találtam. Tetszett a film fanyar humora, illetve az, hogy a zenészéletet és a blues-érzést képes volt egyszerre dokumentarista pontossággal, romantikus elfogódottsággal és egészséges (ön)iróniával bemutatni. Muzsikus létükre tűrhető színészi teljesítményt nyújtottak a szereplők, még ha maga a történet helyenként kicsit sutának is érződött – ám  ennek is megvolt a maga bája. Különösen, ha közben Deák Bill és Hobó együtt nyomta a bluest.