Lázadás vagy önfeladás?

Kés a vízben

Azok közé tartozom, akik szívesen néznek régi filmeket. A fekete-fehér „kamaradarabokért” pedig egyenesen rajongok. Meglehet,  a kevés szereplős és a látványelemekkel is takarékosan bánó, leginkább a jellemábrázolásra és a belső feszültségre építő művek nem kizárólag saját értékeik miatt kerültek közel hozzám, hanem kicsit valami ellenében is: a túlpörgetett cselekmények és végsőkig fokozott látványosság engem inkább riaszt, mint vonz. Holott persze elismerem, a filmnyelvnek mégis a képiség a lényege, de ha a vizuális telítettség túllép egy bizonyos mértéket, akkor én úgy érzem, hogy a látvány megfoszt a gondolkodás és értelmezés lehetőségétől, nem engedi, hogy a látottak mögé odalássam a magam képeit. Meglehet, ez kissé irodalmi megközelítés, de tény, hogy nekem ebben a műfajban is igényem van a saját olvasatra, s ha ettől megfoszt a rendező, élményem nem lehet teljes.

A Kés a vízben bőven hagy szabad teret gondolatainknak, érzéseinket meg szinte provokálja. Mint valami vízivilági film noir, késztet arra, hogy felvitorlázzuk és az emberi viszonylatok hullámai közé bocsássuk lélekvesztőnket.

A cím persze szimbolikus. Illetve megvan az egyenes értelme is: a lélektani oktatófilmnek is beillő, de magas művészi nívón megalkotott háromszereplős fekete-fehér pszichodrámában  kulcsszerepet játszik az a rugós tőr, amely a két férfi vetélkedésének legélesebb pontjain kerül elő.  Ám Roman Polanski első (még lengyel) nagyjátékfilmjében (Nóz w wodzie, 1961) felrúgja a csehovi dramaturgiát: a hajó fedélzetére került kés végül is „nem sül el”, holott naiv nézőként azt várnánk, valaki majd hasba vagy hátba szúrva fog a tóba zuhanni. Rendezőnk azonban áttételesebb szerepet szán a gyiloknak: bár végsőkig élezi az „utas” és a „kapitány” összeütközését, mégis más megoldást kínál. Így a vízbe hulló tárgyi valóság a címbe emelve már jelképes jelentésű: a felszínre törő konfliktusok belső, rejtettebb okaira mutat rá, az igazi penge a karakterek mélyén csillan meg.

Az indító mozzanat (a férj majdnem elüti a diákot) utáni hosszú expozíció már-már vontatott lassúságú. Ám a kevés történésben egyre nő a feszültség. Kezdettől látszik, hogy a magát erőteljesnek, mindent jobban tudónak mutató férj és a hallgatag fiatal feleség kapcsolata labilis, és sejthető, hogy a hajóra felcsalt diák jelenléte felszínre hozhatja a néző előtt tisztázatlan párkapcsolat belső ellentmondásait. A férj játssza a szigorú kapitányt, imponálni akar asszonyának azzal, hogy a kissé tétova és a vízi dolgokban járatlan fiú felett kis győzelmeket arat. Ám sikerei kétes értékűek, mert a gyámolatlan diák láthatóan egyre inkább elnyeri a nő tetszését, míg férje fölényeskedését ellenszenvesnek találja. A fiatalemberben fel-feléled az önérzet, olykor megmutatja, hogy ő is ért ehhez-ahhoz, de alárendelt helyzetéből csak a kulmináció pillanatában tud kitörni, akkor is csak azzal, hogy bűntudatot ébreszt a „kapitányban”, akit egy ideig felesége gyilkosnak gondol – itt végleg felborulni látszik kapcsolatuk.

Ami ezután történik, azt előbb a lázadás fordulatainak gondolhatjuk. A férj a hajót elhagyva menekül a maga teremtette csapdahelyzetből, a nő és a vízbe mégsem fulladt diák szerelemmel vesz elégtételt sérelmein. Ám a második lépésben az elkeseredett  lázadásokat még elkeseredettebb önfeladások követik. Nincs elkeserítőbb, mint arra gondolni, hogy minden megy tovább úgy, ahogy eddig: a diák visszatér a hatodmagával lakott sivár kollégiumi szobába, a házaspár automobilja pedig a kimerevített képen  ugyan megáll a film végén egy kereszteződésnél, de bizonyosak lehetünk afelől, hogy ők is rutinosan visszatalálnak régi életükbe. A súlyos kétségek mégis megmaradnak, mint ahogy a kés pengéje is bármikor megvillanhat a Mazuri tavak mélyén.


több film

Utóirat. A színészhármas tökéleteset alakít. Leon Niemczyk (Andrzej) magabiztossága meggyőző, apró rezdülései azonban pontosan jelzik, fölényessége a jellembéli gyengeség kompenzálása is lehet. Jolanta Umecka (Krystyna) is ért ahhoz, hogy hidegsége és látszólagos érzéketlensége mögött megsejtesse a végzet asszonyát. Zygmund Malanowicz (a diák) a maga természetességével tökéletesen hozzá a kissé gyámoltalan, de önérzetes fiatal férfi alakját, akit szabadságvágya előbb-utóbb arra késztet, hogy fellázadjon ne csak a fölé helyezkedő uralom, hanem az alárendeltséget elfogadó önmaga ellen is. A szintén szimbolikusnak gondolható szerepet hitelesen alakító színész máshonnan is ismerős lehet a magyar néző számára: csaknem húsz évvel később ő volt a főszereplője Gaál István Cserepek c. kitűnő filmjének.

Néhány epizód elérhető a videómegosztók oldalain, én itt inkább a film zenéjét tűzöm be. Minőségi jazz a 60-as évekből, a legendás lengyel Krzysztof Komeda dallamát a svéd Bernt Rosengren fájdítja ki a szaxofonból:

Kés a vízben. Rendezte: Roman Polanski; forgatókönyv: Jerzy Skolimowski, Jakub Goldberg, Roman Polanski; zene: Christopher Komeda, Bernt Rosengren; operatőr: Jerzy Lipman. Szereplők: Leon Niemczyk (Andrzej), Jolanta Umecka (Krystyna), Zygmund Malanowicz (fiatal fiú).

A mindig újrafelejtett film – a szabadság apoteózisa

Zabriskie Point (Michelangelo Antonioni, 1970) || Bár egyik sokszor látott kedves filmem, mindig úgy nézem meg, mintha először. Persze a két legemlékezetesebb jelenet – a megható költőiségű szeretkezés a sivatagban és a lassított és többször visszajátszott robbanás – hosszú évek távlatából is pontosan él bennem, de a sztori, a jelenetek egymásutánja kiesik a fejemből azalatt a 8-10 év alatt, ami két nézés között eltelik, így aztán mindig rácsodálkozom nemcsak a történet gyöngécske voltára, hanem arra is, hogy ezt a kicsit sablonos, kicsit erőltetett és eléggé propaganda-ízű cselekményt Antonioni milyen zseniálisan úsztatja át a költészetbe.

Bizony, a filmalkotás társadalomkritikai súlya (ma már?) nem meggyőző, a kommersz és kizsákmányoló Amerika és az elnyomó hatalom képe szinte plakátszerűen leegszerűsítő, ezért jószerével teljesen érdektelen. Ami érdekes, az a film íve és poézise. Ahogy a lázadó diákok laposan dokumentarista újhollámos vitájától és a nagytőkések sematikus elszántságától feltartóztathatatlanul halad a szabadság apoteózisa és a minden rosszat megsemmisítő képzelet felé. A végkifejlet felől nézve már nem lehet, nem is kell számon kérni semmilyen logikátlanságot, esetlegességet vagy vontatottságot. Kár hitetlenkedni a repülőgép-lopáson és a diák pilóta-profizmusán,  inkább vegyük észre az ijesztgetős mélyrepülések szép Hitchcock-parafrázisát (Észak-Északnyugat), s aztán gyönyörködjünk a sivatag zord szépségében és a dűnéket, sziklákat benépesítő szeretkező párokban, értsük meg a hősünket vesztébe szállító repülőgép színesre festésének a szimbolikáját, és nézzük elámulva, ahogy egy lány jámbor képzelete levegőbe repíti az apák és főnökök hivalkodó luxusát. Hippiromantika? Az. De a Mester finom, mégis markáns művészi eszközökkel vetíti elénk a „vietnami” nemzedék vágyakozását valami szebb és tisztább világ iránt. A vetítés 110 perce alatt ne kérdezzük meg, valóra váltak-e vágyaik. Erre majd ott lesz a film újrafelejtésének 8-10  esztendeje.

És persze a világhírnév előtt álló Pink Floydot is illik megemlíteni…

Zabriskie Point – amerikai filmdráma, 1970. Rendezte: Michelangelo Antonioni. Főszereplők: Mark Frechette (Mark), Daria Halprin (Daria).

Ginsberg Üvöltése

Mit kerteljünk: Jeffrey Friedman és Rob Epstein 2010-es munkája filmalkotásként semmiképpen nem állná meg a helyét a maradandó alkotások között, ha nem Ginsberg monumentális költeménye adná a vázát. Ez a váz azonban oly erős, hogy könnyedén (de súlyos léptekkel) viszi előre a filmet, jószerével csak rá kellett akasztani a jeleneteket. Ezek a következő öt síkon futnak.

Az első: 1955. októberében Allen Ginsberg a San Francisco-i Six Gallery-ben, 29 évesen felolvassa az Üvöltést (szép film noir képek egy füstös helyről, a költőt alakító James Franco szuggesztív interpretációja – és hát persze a nagyon ütős szöveg).

A második: 1957-ben, az alig egy évvel a Howl and Other Poems című Ginsberg-könyv megjelenése után a kiadót perbe fogják obszcén mű terjesztése miatt. A tárgyalás jelenetei képezik a második síkot. Ez a szál gyengébb: a nézetek összecsapását én nem tartottam eléggé drámainak, a vádló, a védő és a tanúk szövegei lehetnének feszesebbek (hogy nem eléggé azok, meglehet, az eredeti tárgyalás jegyzőkönyvéhez való hűségből ered.)

A harmadik sík egy magnó-interjú készítésének az epizódjait rögzíti: a tárgyalással egy időben Ginsberg életéről és az irodalomról beszél a láthatatlan riporternek. Életrajzi vallomásainak, elbeszéléseinek egy része – negyedik sík – meg is elevenedik: jól kamerázott, kifejező képek, jó ritmusú vágások. Amit pedig a költő irodalmi felfogásáról mond, az újra csak olyan jelentőségteljes, hogy mindegy, ül-e vagy fekszik, mikrofonba beszél-e vagy kamerába.

A film sejtésem szerint az ötödik síkon bukik el (nem teljesen, de kicsit azért mégis…): ezek a folyton beékelődő betétek nem egyebek, mint színes animációk (durvábban: rajzfilmek), amelyek képileg (lennének) hivatottak megjeleníteni az Üvöltés látomásos világát. Kevés sikerrel: ami a szövegben lélegzetállítóan szuggesztív, fékezhetetlenül áradó, az animációban elbeszélve inkább komikus, vagy legalábbis olcsó.  A súlyos irodalmi szöveg révén közvetített költői víziókat halálos vétek tényleges látványra „lefordítani”, pláne nem primitíven ábrázolt szeretkező párok és repülő angyalok képében. Ezek nem hozzáadnak, hanem elvesznek az élményből. (Egy filmes ellenpélda: Alan Parker Pink Floyd-filmjében – A fal – az animációs betétek kifejezetten jót tesznek a műnek.)

Az egészet együtt szemlélve számomra úgy tűnt, hogy a stiláris sokféleség nem forrt egésszé, a tárgyalás jólfésült jelenetei kizökkentik a múltidézés poézisét, az interjú dokumentarista vonala pedig a maga kis ügyetlenségeivel ugyan megfelel saját műfajának, de egy művészfilm ambícióit alulmúlja (itt csak a remek szöveg menti meg a gyenge képi világot). Az rajzfilmes illesztmények meg egyenesen degradálják a ginsbergi képzetek intenzitását.

És mégis: nemcsak nézhető, hanem kötelezően megnézendő film az Üvöltés: annak is, aki már találkozott az eredeti verssel, de főleg annak, aki most kerül szembe a modern költészetnek ezzel a kibiztosított bombájával.

A film jó. A hiányérzet onnan ered, hogy Ginsberg viszont zseniális.


több film
Üvöltés (Howl), amerikai filmdráma, 2010. Rendezte: Jeffrey Friedman, Rob Epstein; forgatókönyv: Rob Epstein, Jeffrey Friedman; zeneszerző: Carter Burwell, operatőr: Edward Lachman. Szereplők: James Franco (Allen Ginsberg), Jon Hamm (Jake Ehrlich), David Strathairn (Ralph McIntosh), Mary-Louise Parker (Gail Potter), Jeff Daniels (David Kirk professzor).

Intellektuális idegjátéktól a vásári hatásvadászatig

A sok emlékezetes filmmel rajongóit elkényeztető Roman Polanski ezúttal is közel állt ahhoz, hogy igazi intellektuális krimit alkosson. Filmje zseniálisan indul: a Párizsba érkező házaspár a szállodában felfedezi, hogy az asszony bőröndjét elcserélték a reptéren, ezt bejelentik, majd amíg a férj zuhanyozik, felesége eltűnik a szobából. És kezdődik az őrület. Bővebben…

Brigitte Bardot keblei

A női Don Juan

Szögezzük le már az elején:  Roger Vadim kissé nehézkes című filmjét (Don Juan, avagy: Don Juan, ha nő lett volna; Don Juan ou Si Don Juan était une femme…, 1973) nemcsak azért érdemes megnézni, mert filmvásznon ekkor láthattuk utoljára Brigitte Bardot nevezetes kebleit (többször) és egy nemzedék ifjainak szexuális érdeklődésének központi szimbólumát képező csinos fanszőrzetét (egyszer), hanem azért is, mert érdekesen felépített, különleges hangulatú alkotás akkor is, ha nem tartozik a filmművészet nagy remekei közé és kissé talán a cím felkeltette várakozást is alulmúlja. Ám azért Vadim és Bardot együtt mégsem tud olyan érdektelen lenni, hogy ne legyen izgatóan érdekes. Bővebben…

Szép hulla zöld autó tetején

Az építész hasa

Az 1990-es évek legelején, amikor Évával a budapesti mozikban először szabadultunk rá a friss nyugati kínálatra, habzsoltuk a Greenaway-filmeket. Még érződött a botrányszag A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője körül, s mi nem tudtunk betelni a felkavaró és páratlanul szuggesztív képi világgal s az ezt kísérő hatásos zenével. No persze a történet sem volt akármilyen. Kedvencünk lett a Számokba fojtva, tetszett A rajzoló szerződése, s amint bemutatták, azonnal megnéztük Prospero könyvét és A macomi gyermeket. Egy addig számunkra ismeretlen filmnyelvet ismertünk meg, rácsodálkozhattunk a tobzódó hanyatlás és a rothadó szépség képeire, az ocsmányság tiszta művészetbe oltott esztétikumára. Bővebben…