Negatív fejlődéstörténet

Hátborzongató alkotás Juraj Herz 1968-as filmje, A hullaégető (Spaľovač mŕtvol). Újhullámos groteszk, nyomasztó film noir, társadalmi szatíra, történelmi kórkép és pszichothriller egyszerre: hogyan válik egy példás életű, de beteges lelkületű kisember családtagjai gyilkosává, miként emeli a szintén beteges ideológia kisemberből reménybeli népirtóvá. A Ladislav Fuks azonos című regényéből magas művészi igénnyel készített film minden stilizáltsága ellenére (vagy épp ezért?) hiteles kor- és jellemrajz, szuggesztív ereje a témában született legjobb alkotások közé emeli.

Karl Kopfrkingl jóságos természetű, másokat becsülő, családját szolgáló és munkájáért rajongó cseh kisember, aki hullaégetőként egyfajta civilizációs áldásnak gondolja a városi krematórium működését, szentélyként tiszteli a kemencéket. Ez mindaddig nem vezet konfliktushoz, amíg barátja fel nem ébreszti benne a „német vért” és őt magát fokozatosan át nem hatja a náci ideológia: ezzel felvérteződve úgy kívánja „megmenteni” zsidó származású feleségét és nem tiszta vérű gyermekeit, hogy megöli és elégeti őket. Mindeközben megnyílik előtte a nagyszerű perspektíva, hogy nagyipari kapacitású hullaégetővé, s ezzel az emberiség jótevőjévé váljék.

Az emberi mivoltából kiforduló, ugyanakkor kedélyes jóságosságát megtartó címszereplőt rendkívüli meggyőző erővel formázza Rudolf Hrusínský, a többi színész (így a betanítandó krematóriumi dolgozót alakító Jirí Menzel) nagyszerű játéka is hozzájárul a filmalkotás értékéhez.

A zenerajongó hullaégető negatív fejlődéstörténetét erőteljes zenei aláfestés kíséri. A zárójelenetekben kulmináló elégikus áriák teszik igazán hátborzongatóvá a film képi világát, ezzel válik teljessé és mélyen átélhetővé az egyébként is súlyos  morális tanulságot izzóan magas esztétikai hőfokon közvetítő filmalkotás.

Rövidre zárt halálkör

Halálkeringő – szédület nélkül

Köves Krisztián Károly filmje (Halálkeringő, 2010) jófajta pszichothrillernek indul, de a történet fokozatosan felszámolja saját műfaji kereteit. Miközben igényes, művészfilmbe illő képi elemek uralják a látványt, aközben komikus és abszurd elemek épülnek a történetbe, ami még nem lenne baj, de jönnek sorra a sablonmegoldások is. Hosszú ideig sikerül az információk késleltetésével valódi feszültséget kelteni, ám miután (a részben könnyen kitalálható) előzmények kiderülnek, szépen leül a mozi, hogy aztán némi erőlködéssel eldöcögjön a kényszerű végkifejletig. Bővebben…

Szürreális transzformáció

Ingmar Bergman mestere annak, hogy a lehető legkisebb helyen a lehető legtöbb feszültséget megteremtse. Ebben a filmjében (Farkasok órája, 1968) ezt ezúttal nem csupán az egymáshoz közeledő és egymástól távolodó karakterek közti szikrakisülésekkel és a lélek belső feszülésével érte el (mint legtöbb alkotásában), hanem a szürreális ábrázolás klasszikus elemeinek az alkalmazásával. A történet akár egy jó kis horror alapja is lehetne: vadregényes szigetre érkezik feleségével a festő, hogy alkosson, ám ehelyett inkább virraszt és démonokat lát, velük és részben feleségével tusakodik, aki annyira szereti őt, hogy olykor neki is megjelennek férje démonjai. Mindez így leírva akár komikusan is hathat, ám Bergman jó érzékkel vegyíti egymásba a megélt valóságot és az átélt látomást, pontosan érzi, meddig mehet el az abszurditásban és a  túlexponálásában, s mikor kell apró hétköznapi banalitásokkal felitatni a már majdnem szertefolyó értelmezhetetlenségeket. Bővebben…