A szerető álma (Picasso)

Addig-addig néztem ezt a Picasso remeket, és a képen álomba merült Marie-Thérése-t…

A Le Réve (Az álom) c. 1932-es opusz érdekessége egyebek között az, hogy Las Vegas-i milliárdos tulajdonosa pár évvel ezelőtt egy óvatlan mozdulattal könyökével lyukat ütött rajta, éppen mielőtt 148 millió dollárért túladott volna rajta… Én meg addig-addig nézegettem, míg huncut kedvem támadt és picit belenyúltam, hogy teljesen világos, miről álmodott Picasso szeretője. Vagy inkább maga Pablo Mester?

Reklámok

Beethoven: Egmont-nyitány

…vannak kivételek. Ilyen az Egmont-nyitány…

Hajlamos vagyok arra, hogy viszolyogjak minden olyasmitől, amit túl gyakran akarnak az orromra kötni. Egykettőre megcsömörlöm a nyakra-főre ismételt frázisoktól, agyonjátszott zeneszámoktól, a túlhasználatban elkopott szavaktól, arcoktól, képektől. Rám ellenkezőleg hatnak az üptre sugárzott reklámok és olykor még az eredeti műtől is eltaszítanak a sorozatgyártott reprodukciók. Ezért ódzkodom mindenfajta ünneptől is: mindig ugyanazok a közhelyek és külsőségek, azonos rugóra járó rítusok. Amikor december elején felhangzik a rádióban az első Jingle Bell, tudom, jobb, ha Vízkeresztig be sem kapcsolom a készüléket. Ugyanígy semmi gusztusom minden augusztus 20-án újra és újra az István a királyt nézni és hallgatni. Ahogy teltek az évek, egyre korábban kapcsoltam máshová, mígnem most már a főcímnél kattintok.

Ám vannak kivételek. Ilyen az Egmont-nyitány. Pedig ha valamit, hát ezt így őszönte agyonjátsszák a magyar médiában. És mégsem árt neki. Nem tud megkeményedni rajta az a politikai-ideológia hámréteg sem, amely serényen ránő mindannyiszor, amikor az 56-os dokumentum- és művészfilmek, archív felvételek, megemlékezések, kitüntetések és koszorúzások kötelező kísérőzenéjeként felhangzik.

Beethoven felkérésre írt több tételből álló kísérőzenét Goethe azonos című drámájához, ennek a nyitánya vált a legnépszerűbb szimfonikus darabok egyikévé. A színmű központi témája a szabadságvágy és az elnyomás elleni harc, ezt sűríti magába a zene is, így igencsak alkalmasnak bizonyult arra, hogy az 56-os forradalom himnuszává váljon. Azokban a napokban a Magyar Rádió a Nagy Imre-kormány közleményei közti szünetekben újra és újra ezt a muzsikát sugározta, a legenda szerint azért, mert a szerkesztőknek hirtelenjében ezt a lemezt sikerült előkeríteniük. Ha nem pontosan így esett, a történet akkor is ettől szép és kerek: lám, miként talál egymásra a vak véletlen és a történelmi szükségszerűség egy zseniális zeneműben, amely úgy válik a konkrét esemény szimbólumává, hogy le is veti magáról ezt a kötöttséget, minden újbóli felhangzásakor egyetemlegessé tágítja a legnagyszerűbb emberi törekvést. Nem fog rajta az idő, nem ütnek lukat benne a dokumentumfilmek tankjai, nem lehet sem elkoptatni, sem megunni, mert közvetlensége olyan intenzív, hogy minden újrahallgatás az első élmény erejével hat.

———-

Illusztráció: Andrej Aniszimov festménye: Beethoven – Egmont nyitány

És hát akkor maga a mű, egy 2008-as felvételről. Lorin Maazel vezényli a New York-i Filharmonikusokat.

A mindig újrafelejtett film – a szabadság apoteózisa

Zabriskie Point (Michelangelo Antonioni, 1970) || Bár egyik sokszor látott kedves filmem, mindig úgy nézem meg, mintha először. Persze a két legemlékezetesebb jelenet – a megható költőiségű szeretkezés a sivatagban és a lassított és többször visszajátszott robbanás – hosszú évek távlatából is pontosan él bennem, de a sztori, a jelenetek egymásutánja kiesik a fejemből azalatt a 8-10 év alatt, ami két nézés között eltelik, így aztán mindig rácsodálkozom nemcsak a történet gyöngécske voltára, hanem arra is, hogy ezt a kicsit sablonos, kicsit erőltetett és eléggé propaganda-ízű cselekményt Antonioni milyen zseniálisan úsztatja át a költészetbe.

Bizony, a filmalkotás társadalomkritikai súlya (ma már?) nem meggyőző, a kommersz és kizsákmányoló Amerika és az elnyomó hatalom képe szinte plakátszerűen leegszerűsítő, ezért jószerével teljesen érdektelen. Ami érdekes, az a film íve és poézise. Ahogy a lázadó diákok laposan dokumentarista újhollámos vitájától és a nagytőkések sematikus elszántságától feltartóztathatatlanul halad a szabadság apoteózisa és a minden rosszat megsemmisítő képzelet felé. A végkifejlet felől nézve már nem lehet, nem is kell számon kérni semmilyen logikátlanságot, esetlegességet vagy vontatottságot. Kár hitetlenkedni a repülőgép-lopáson és a diák pilóta-profizmusán,  inkább vegyük észre az ijesztgetős mélyrepülések szép Hitchcock-parafrázisát (Észak-Északnyugat), s aztán gyönyörködjünk a sivatag zord szépségében és a dűnéket, sziklákat benépesítő szeretkező párokban, értsük meg a hősünket vesztébe szállító repülőgép színesre festésének a szimbolikáját, és nézzük elámulva, ahogy egy lány jámbor képzelete levegőbe repíti az apák és főnökök hivalkodó luxusát. Hippiromantika? Az. De a Mester finom, mégis markáns művészi eszközökkel vetíti elénk a „vietnami” nemzedék vágyakozását valami szebb és tisztább világ iránt. A vetítés 110 perce alatt ne kérdezzük meg, valóra váltak-e vágyaik. Erre majd ott lesz a film újrafelejtésének 8-10  esztendeje.

És persze a világhírnév előtt álló Pink Floydot is illik megemlíteni…

Zabriskie Point – amerikai filmdráma, 1970. Rendezte: Michelangelo Antonioni. Főszereplők: Mark Frechette (Mark), Daria Halprin (Daria).