személyes címkéhez tartozó bejegyzések

Альберт Йолка

2019 áprilisában újra netnaplót írhattam a Literán (korábban 2006-ban), a négy naplójegyzet közül egyben Alberd Yollakáról írtam. Szerteágazó kapcsolatunknak csak a főbb epizódjait említettem, az alábbi, 2012-es feljegyzésemnek csak az első mozzanatát emeltem ki, holott a többi is érdekes.

Альберт Йолка

Költőtársam alighanem megorrolt rám, amiért versbe foglaltam a nevét… Történt, hogy a lív származású finn költő, Alberd Yollaka, miután fordításomban a legnagyobb finnugor nép irodalombarátai is olvashatták verseit, intenzív érdeklődést kezdett mutatni a számára korábban kevéssé ismert magyar kultúra iránt. Érdekes módon előbb a magyar zenéhez közelített. Ekkor állapította meg szellemesen, hogy ha egy muzsikáról első hallásra nem tudja eldönteni, hogy vajon Brams Magyar táncai vagy Liszt Magyar rapszódiái szólnak-e, akkor az a zeneszám nagy valószínűséggel Monti Csárdása.

A főként felszínes jegyeket viselő „nagyon magyaros hangzások” után azonban jóval mélyebbre ásott. Megismerkedett Bartók világával, el is mélyedt néhány művében. A Concerto többszöri meghallgatása után például az lett a határozott véleménye, hogy a mű felépítése grammatikai struktúrákat követ. Illetve hát – fejtegette tovább – maguk a nyelvi szerkezetek voltaképp agyunk belső konstrukciójának a leképeződései, így végső soron a magyar nyelv és a bartóki muzsika azonos töröl fakad: emberi és nemzeti mivoltunk legmélyebb lényegéből.

A zenei kitérő után Yollaka még tett kis kirándulást a XX. század elejének magyar festészetében, Bortnyik Sándort azonnal kinevezte legnagyobb kedvencének, majd visszatért nyelvünk alaposabb elsajátításához.  Ma már csaknem folyékonyan olvassa Arany balladáit és saját bevallása szerint nagyon sajnálja, hogy a keleti nyelvekben való elmerülése helyett nem ennek a rokonnyelvnek a szépségeivel ismerkedett meg alaposabban. Merthogy a magyarban sokkal erősebb misztikus jelleget érez, mint például a bengáliban, amely utóbbinak pedig épp spirituális voltát bizonygatta doktori értekezésében. A magyar nyelv transzcendens dimenziókat nyit meg, beszélőjét kiemeli a hétköznapiságból, talán ezért is alkalmasabb arra, hogy poétikai tartalmakat jelenítsünk meg általa, mint, mondjuk, politikai realitásokat – állítja teljes határozottsággal.

Meglátásait hosszan és tudományosan fejtegető, nehezen emészthető hipotéziseket sorakoztató levelére írt válaszomban az alábbi szóviccet engedtem meg magamnak:

Ma írt nekem Yollaka,
ettől lettem jóllakva.

A finn kolléga alighanem megorrolt emiatt. Kicsit bosszúsan megjegyezte, hogy más ajkú ismerősei rendszeresen viccet csinálnak a nevéből, minden nyelvben akad olyan szó, amellyé torzítva az ő „értelmetlen” neve jelentést kap. Orosz barátai például kivétel nélkül Karácsonyfácskának becézik és így használják nevét: Альберт Йолка.

Kárpátalja magyar művelődéstörténete

Régebbi feljegyzéseimet, leveleimet olvasgatva idéződött fel bennem, hogy bő húsz éve majdnem megírtam Kárpátalja magyar művelődéstörténetét… A kiadói felkérés legalábbis megvolt rá, még ám egy tudományos kutatással is foglalkozó komoly kiadóigazgatótól. T. L. azzal állt elő, hogy dolgozzam fel és tankönyvstílusban írjam meg Kárpátalja 1918 vagy 1938 vagy 1944 utáni magyar művelődéstörténetét (a kezdeti dátum tisztázásra szorult, mivel több szerző – így maga a felkérő – közreműködése is felmerült, az egyes korszakok elosztása nem volt végleges).

Én első ijedségemben S. Benedek Andrást ajánlottam magam helyett, hát hiszen ő évtizedek óta pont ezzel foglalkozik, de az igazgató hárított: épp azt nem akarja, hogy erre a könyvre is (!) az SBA-féle prekoncepciók nyomják rá a bélyegüket és sorra visszaköszönjenek azok a féligazságok, amelyeket már számtalanszor megírt tanulmányaiban, cikkeiben, könyveiben. Új, tiszta, tárgyilagos megközelítést szeretne, különösebb kitérők, túlbeszélő sulykolások, baráti dicshimnuszok és előítéletes erkölcsi elmarasztalások nélkül. Ez meggyőzött.

De mivel a felkérés nem teljesen hivatalos formában történt, hanem két egymást követő tanácskozáson való együttlétünk alatt megejtett beszélgetések során, utóbb itthon megpróbáltam egyfelől rögzíteni azt, amiben a baráti tárgyalások során nagyjából megállapodtunk, másfelől rákérdeztem számos tisztázatlan részletre – és támasztottam bizonyos (szerintem nagyon is indokolt) feltételeket is. Hosszú levelet írtam, ide tűzom:

Kedves L., hazaérkezvén számba veszem az egri konferencián és a tokaji táborban folytatott hivatalos és félhivatalos megbeszélések folytán rám háruló teendőket, illetve megpróbálom a következő fél évre beosztani a munkámat. A te megkeresésed az elsők között szerepel, már csak a munka volumene miatt is. Mivel beszélgetéseinkben minden részletről nem eshetett szó, ezeket szeretném tisztázni, illetve megerősítésedet kérem azokban az adatokban, amelyeket feljegyeztem. No és lenne pár módosításom, kérdésem, illetve szerény feltételem is.

Tehát: írandó részemről egy 100-120 flekkes, tankönyvstílusú tanulmány Kárpátalja 1918 (?) utáni művelődéstörténetéről 1997. január 15-i határidővel, amelyben benne értendő a korszak fontosabb e témájú eseményeinek kronológiája és az ajánlott irodalom jegyzéke is. Nos, kisebb módosításaim és kérdéseim ezek lennének:

  1. A korszakhatár kezdetét mindenképpen kérném kicsit továbbtolni. Ahogy te is mondtad, a 18-38 közötti szakasz inkább hozzád [ez volt kutatási területe] tartozik, én szerintem meg a 38-44 közötti sem igazán vonható ide. Ezért az előbbit egyáltalán nem, az utóbbit pedig csupán igen elnagyoltan érinteném, és voltaképpeni témám a 44/45 utáni korszak lenne, ha ezt így el tudod fogadni.
  2. Természetesen Kárpátalja magyar művelődéstörténetéről lenne szó, ugye?
  3. Ha jól értettem, a szöveget (tankönyvszerűsége okán) nem kell jegyzetapparátussal és hivatkozások sokaságával megterhelni, azaz nem tudományos igényű, hanem inkább ismeretterjesztő jellegű monográfiát kell írnom, így minden állításomnak nem kell majd a forrását feltüntetnem. (Ez ugyanis kétszer akkora munka lenne, az eredeti – és nem a másodlagos – források felkutatása okán).
  4. Kérem eligazításodat abban a vonatkozásban, hogy a témát milyen mértékben kell történelmi-politikai-ideológiai környezetében elhelyeznem, azaz elegendő-e csupán érzékeltetni a Szovjetunió és a későbbi Ukrajna mindenkori „állapotját”, feltételezve, hogy ezt a diákok más diszciplínákból tudják, avagy részleteznem kell, hogy micsoda például a szocialista realizmus vagy a proletkult, mit jelentett a XX. pártkongresszus, mit a pangás és mit a peresztrojka. Vagy ha majd azt írom, hogy Erdélyi Béla festészetével szemben felmerült a kozmopolitizmus vádja, illetve azt, hogy a Forrás Stúdió tagjait dekadens magatartással vádolták, akkor meg kell-e magyaráznom, mit jelentenek voltaképpen ezek a fogalmak, illetve mit jelentettek a szovjet kultúrpolitika torz értelmezésében; stb. Itt persze én magam is ki tudok alakítani egy szerintem szükséges megközelítési mértéket, de szeretném a te véleményedet is ismerni.
  5. Mennyire legyen a tanulmány naprakész? Ha a sajtót tárgyalva mondjuk a beregszászi Vörös Zászlót említem, kell-e jeleznem, hogy ma Beregi Hírlap a neve, ha azt írom, hogy a Népszínház 93-ban bemutatta Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya c. regényéből készült adaptációját, írjam-e meg, hogy 96 nyarán megjelent a regény második része? A Kárpáti Magyar Krónika lapról kell-e közölnöm, hogy novembertől (?) a MÉKK fórumaként fog megjelenni? Stb. Azaz: legyen-e egy lezáró korszakhatára a tanulmánynak – avagy az elmúlt egy-két év, illetve a kézirat lezárását megelőző hónapok új fejleményei is szerepeljenek is benne?

És akkor néhány aprócska (?) feltételem:

Mindenképpen szeretném, ha megállapodásunkról valami szerződésféle készülne, amely rögzítené a feltételeket, beleértve az anyagiakat is. Ez nem a bizalmatlanság jele, hanem rossz tapasztalatok következménye. Épp ezért szerényen, de határozottan szeretnék ragaszkodni ahhoz, hogy ebben a szerződésben egy 50 %-os előleg is szerepeljen. Mostanában két alkalommal is megtörtént ugyanis velem, hogy minden előzetes kecsegtetés ellenére nem fizették ki a munkámat. Az egyik a JAK-lexikon volt, amelybe az 56 után született kárpátaljai írókról készítettem szócikkeket nem kevés munkával, a másik a Kisvárosi krémtörténetek c. kötet (bizonyára ismered), amelybe sokat dolgoztam: én válogattam az itteni anyagot (gépeltetést is beleértve), elkészítettem a szerzők életrajzát és bibliográfiáját, beszereztem fényképüket. Nos, mindezért fityinget sem kaptam, igaz, hogy az életrajzok, bibliográfiák, fotók kimaradtak (de hát tőlem ez meg volt rendelve!), és a könyvet is alig bírta kinyögni a kiadó – de hát erről én nem tehetek. Nos, többet nem szeretnék így járni. Lehet, hogy mire megírom a munkát, tönkremegy a kiadó, elúszik a pénz stb. Ezért kénytelen vagyok legalább egy ekkora előleggel bebiztosítani magamat. Ha időközben a kiadó fizetésképtelenné válik vagy nem jelenik meg a kötet, akkor se maradjak hoppon. Ugyanis ez azért nagy munka, és ha elvállalom, az azt jelenti, hogy amíg ezen dolgozom, pénzkereső aprómunkámat abba kell hagynom; és hidd el, könnyebb hetente megírni két-három cikkecskét, tárcát, információt, mintsem hónapokig egyetlen dolgozattal foglalkozni. Ezért, kérlek, értsd meg helyzetemet: ha fél évig a rendelésed miatt nem tudom „aprópénzre váltani a tehetségemet”, az nekem jókora jövedelem-kiesést jelent, így a kért előleghez – biztosíték-volta mellett – ezért is ragaszkodnom kell. (Természetesen szerepeljen az is a megállapodásban, hogy ha a munkámmal nem készülök el határidőre, akkor az előleget vissza kell fizetnem.)

Az előlegre és a végső elszámolásra vonatkozóan még annyit: kérlek, tisztázzátok, mekkora lesz belőle a levonás, mert ha 44 %-ot levonnak és csupán a maradékot kapom kézhez, akkor bizony nekem alaposan meg kell fontolnom, elvállalhatom-e a munkát. Áthidaló megoldás lehet, hogy az összeg egy részét (akár az előleg egészét) költségtérítésként fizeti ki a kiadó, és én hajlandó vagyok ennek megfelelő értékben utólag magyarországi ÁFÁs számlákat benyújtani (hiszen amúgy is kell vennem papírt, festékkazettát, floppyt, lehet, hogy fel kell utaznom stb.).

Kérlek, mindezt gondold te is végig. Én a munkát előzetesen elvállalom, de a felkérést akkor veszem véglegesnek s a munkának is csak akkor veselkedek neki, ha az előleg kezemhez kerül. Ismétlem, ezt ne tekintsd személyed iránti bizalmatlanságnak, de ha például tönkremegy a cég vagy duplájára emelik a papírárakat és elúszik a honor-pénz, akkor minden jóindulatod ellenére sem tudnál rajtam segíteni te sem. Az 50 % ellenben arra biztosíték, hogy költségeim megtérüljenek és többhavi jövedelem-kiesésem legalább csekély részben kompenzálódjon. Várom hát jelentkezésedet és egy szerződést (vagy tervezetet), illetve annak közlését, hogy a fenti feltételem teljesíthető-e, és milyen módon.

Barátsággal köszönt: Balla D. Károly

Archívumomban nem találom a válaszlevelet… Úgy rémlik, nem is kaptam a fentiekre érdemi levélbeni választ, hanem egy legközelebbi találkozásunk során mondott néhány kitérő mondatot igazgató-barátom. Lényeg a lényeg: a konkrét írásos felkérés és a szerződés soha nem készült el, így bele sem fogtam a kárpátaljai magyar művelődéstörténet háború utáni korszakának megírásába. Ez számomra inkább megkönnyebbülés volt, semmint elúszott lehetőség.

Beethoven: Egmont-nyitány

…vannak kivételek. Ilyen az Egmont-nyitány…

Hajlamos vagyok arra, hogy viszolyogjak minden olyasmitől, amit túl gyakran akarnak az orromra kötni. Egykettőre megcsömörlöm a nyakra-főre ismételt frázisoktól, agyonjátszott zeneszámoktól, a túlhasználatban elkopott szavaktól, arcoktól, képektől. Rám ellenkezőleg hatnak az üptre sugárzott reklámok és olykor még az eredeti műtől is eltaszítanak a sorozatgyártott reprodukciók. Ezért ódzkodom mindenfajta ünneptől is: mindig ugyanazok a közhelyek és külsőségek, azonos rugóra járó rítusok. Amikor december elején felhangzik a rádióban az első Jingle Bell, tudom, jobb, ha Vízkeresztig be sem kapcsolom a készüléket. Ugyanígy semmi gusztusom minden augusztus 20-án újra és újra az István a királyt nézni és hallgatni. Ahogy teltek az évek, egyre korábban kapcsoltam máshová, mígnem most már a főcímnél kattintok.

Ám vannak kivételek. Ilyen az Egmont-nyitány. Pedig ha valamit, hát ezt így őszönte agyonjátsszák a magyar médiában. És mégsem árt neki. Nem tud megkeményedni rajta az a politikai-ideológia hámréteg sem, amely serényen ránő mindannyiszor, amikor az 56-os dokumentum- és művészfilmek, archív felvételek, megemlékezések, kitüntetések és koszorúzások kötelező kísérőzenéjeként felhangzik.

Beethoven felkérésre írt több tételből álló kísérőzenét Goethe azonos című drámájához, ennek a nyitánya vált a legnépszerűbb szimfonikus darabok egyikévé. A színmű központi témája a szabadságvágy és az elnyomás elleni harc, ezt sűríti magába a zene is, így igencsak alkalmasnak bizonyult arra, hogy az 56-os forradalom himnuszává váljon. Azokban a napokban a Magyar Rádió a Nagy Imre-kormány közleményei közti szünetekben újra és újra ezt a muzsikát sugározta, a legenda szerint azért, mert a szerkesztőknek hirtelenjében ezt a lemezt sikerült előkeríteniük. Ha nem pontosan így esett, a történet akkor is ettől szép és kerek: lám, miként talál egymásra a vak véletlen és a történelmi szükségszerűség egy zseniális zeneműben, amely úgy válik a konkrét esemény szimbólumává, hogy le is veti magáról ezt a kötöttséget, minden újbóli felhangzásakor egyetemlegessé tágítja a legnagyszerűbb emberi törekvést. Nem fog rajta az idő, nem ütnek lukat benne a dokumentumfilmek tankjai, nem lehet sem elkoptatni, sem megunni, mert közvetlensége olyan intenzív, hogy minden újrahallgatás az első élmény erejével hat.

———-

Illusztráció: Andrej Aniszimov festménye: Beethoven – Egmont nyitány

És hát akkor maga a mű, egy 2008-as felvételről. Lorin Maazel vezényli a New York-i Filharmonikusokat.

Főblogomból:

Egmont nyitány ’56

A mindig újrafelejtett film – a szabadság apoteózisa

Zabriskie Point (Michelangelo Antonioni, 1970) || Bár egyik sokszor látott kedves filmem, mindig úgy nézem meg, mintha először. Persze a két legemlékezetesebb jelenet – a megható költőiségű szeretkezés a sivatagban és a lassított és többször visszajátszott robbanás – hosszú évek távlatából is pontosan él bennem, de a sztori, a jelenetek egymásutánja kiesik a fejemből azalatt a 8-10 év alatt, ami két nézés között eltelik, így aztán mindig rácsodálkozom nemcsak a történet gyöngécske voltára, hanem arra is, hogy ezt a kicsit sablonos, kicsit erőltetett és eléggé propaganda-ízű cselekményt Antonioni milyen zseniálisan úsztatja át a költészetbe.

Bizony, a filmalkotás társadalomkritikai súlya (ma már?) nem meggyőző, a kommersz és kizsákmányoló Amerika és az elnyomó hatalom képe szinte plakátszerűen leegszerűsítő, ezért jószerével teljesen érdektelen. Ami érdekes, az a film íve és poézise. Ahogy a lázadó diákok laposan dokumentarista újhollámos vitájától és a nagytőkések sematikus elszántságától feltartóztathatatlanul halad a szabadság apoteózisa és a minden rosszat megsemmisítő képzelet felé. A végkifejlet felől nézve már nem lehet, nem is kell számon kérni semmilyen logikátlanságot, esetlegességet vagy vontatottságot. Kár hitetlenkedni a repülőgép-lopáson és a diák pilóta-profizmusán,  inkább vegyük észre az ijesztgetős mélyrepülések szép Hitchcock-parafrázisát (Észak-Északnyugat), s aztán gyönyörködjünk a sivatag zord szépségében és a dűnéket, sziklákat benépesítő szeretkező párokban, értsük meg a hősünket vesztébe szállító repülőgép színesre festésének a szimbolikáját, és nézzük elámulva, ahogy egy lány jámbor képzelete levegőbe repíti az apák és főnökök hivalkodó luxusát. Hippiromantika? Az. De a Mester finom, mégis markáns művészi eszközökkel vetíti elénk a „vietnami” nemzedék vágyakozását valami szebb és tisztább világ iránt. A vetítés 110 perce alatt ne kérdezzük meg, valóra váltak-e vágyaik. Erre majd ott lesz a film újrafelejtésének 8-10  esztendeje.

És persze a világhírnév előtt álló Pink Floydot is illik megemlíteni…

Zabriskie Point – amerikai filmdráma, 1970. Rendezte: Michelangelo Antonioni. Főszereplők: Mark Frechette (Mark), Daria Halprin (Daria).