Független sajtó Kárpátalján

Semmit nem rovok fel magamnak életem nagy mulasztásaként jobban, mint azt, hogy a közvetlenül a rendszerváltás előtti, majd alatti és utáni években nem írtam

Semmit nem rovok fel magamnak életem nagy mulasztásaként jobban, mint azt, hogy a közvetlenül a rendszerváltás előtti, majd alatti és utáni években nem írtam naplót. Amit mondjuk 1987 és 1993 között lejegyezhettem volna, ma már történelem lenne: kis helyi adalékai a világtörténelmi léptékű változásnak, a Szovjet Birodalom széthullásának, a szocialista tábor és valamennyi csatolt intézménye (KGST, Varsói Szerződés) megszűnésének. Ha ebben a 7 évben írtam volna naplót, abból nyomon lehetne követni, mit hogyan élt meg egy speciális peremhelyzetben élő értelmiségi a nagy Szovjetunió legdélnyugatibb csücskében – kisebbségi magyarként. De hát nem is csak a megélésről van szó. Hiszen a magam területén és szerény módján mégiscsak aktív részese voltam bizonyos eseményeknek, fejleményeknek. És itt most nem is arra gondolok, hogy magyarság politikai aktivizálódásában miként vettem részt – ebben voltak nálamnál sokkal rátermettebb és jelentősebb szerepet vállaló személyek, például Fodó Sándor -, de még csak nem is arra, hogy az irodalomszervezésben milyen sikerek és kudarcok részese lehettem az említett és azt övező időszakban. Hanem arra gondolok, ami valóban izgalmas: hogyan sikerült az első független kárpátaljai magyar folyóiratot létrehoznom és az állami könyvkiadás monopóliumát megtörnöm. Ez a megfogalmazás így persze akár nagyképűségnek is tűnhet, de hát akárhogyan is nézem: a szovjet állami kiadói struktúrától független és a cenzúrahatóság jóváhagyása nélküli első periodika és első könyv mégis az én közreműködésemmel (na jó: irányításommal) került nagy példányszámban terjesztésre Kárpátalján. Eközben fontos megjegyeznem: ezek nem voltak szamizdat kiadványok, hanem úgy jelentek meg, hogy jogilag magyarországi kiadói hátteret teremtettünk mögé, de mind a szerkesztés, mind a terjesztés a Szovjetunió kötelékébe még bőven beletartozó Kárpátalján történt (sőt, az első könyv esetében a nyomdáztatás is).

Mindezek most leginkább azért jutottak eszembe, mert gondozója lettem egy dokumentumokkal, fotókkal gazdagon illusztrált személyes visszaemlékezésnek, pontosabban az anyag internetes megjelenését segítettem elő. A szerző éppen az említett időszakban, a magyarországi rendszerváltást megelőző években szamizdat kiadványokat jelentetett meg  és a demokratikus ellenzék politikai megmozdulásaiban is szerepet vállalt (március 15-i és október 23-i tüntetések  1986-89 között). Az anyaggal való foglalatosság és a jó internetes szerepléshez szükséges keresőmarketing-munka késztetett arra, hogy igen röviden összefoglaljam, leginkább a magam számára dokumentáljam a következőket (magamról álszerénységből 3. személyben szólva):

Független sajtó Kárpátalján

A Hatodik Síp Alapítvány kiadványai


Az irodalmi folyóirat

Az 1944 utáni Kárpátalja első független sajtótermékét, egyben első irodalmi folyóiratát Balla D. Károly hívta életre 1989-ben. A lap budapesti kiadói és ungvári szerkesztőségi háttérrel kezdte működését, terjesztése főleg Kárpátalján történt. A lapbejegyzést és a működés jogi kereteit kezdetben az ipari tevékenységet folytató Mandátum Kft-n belüli, Németh István vezette kiadói műhely, a Mandátum Kiadó biztosította (1989-1990), majd a vállalati egységek szétválásával a Németh István vezette különböző alakulatok: először a Mandátum Könyv Bt (1990-1991), majd az Új Mandátum Könyv Bt. (1992), később az Új Mandátum Kiadó (1992) vette át. A lap mögött kezdettől a Balla D. Károly alapította és Németh István elnöklésével működő Hatodik Síp Alapítvány állt. A Hatodik Síp irodalmi folyóirat impresszumában 1993-ban ez szerepelt: Kiadja a Hatodik Síp Alapítvány az Új Mandátum Könyvkiadó közreműködésével. – Az irodalmi orgánumot alapításától 1993-ig Balla D. Károly jegyezte főszerkesztőként. Miután kivált a csapatból, megszűnéséig a lapot Penckófer János szerkesztette Beregszászban. Az 1999-es évfolyam már nem számonként, hanem egyetlen kötetbe gyűjtve látott napvilágot – egyben ez volt az orgánum utolsó megjelenése.

A Hatodik Síp Könyvek – az első fecskék

Bármilyen könyv a Szovjetunióban csakis hivatalos, állami könyvkiadónál jelenhetett meg, sem független kiadók létesítésére, sem magánkiadásra nem volt lehetőség még az 1985-öt követő halovány demokratizálódás idején (peresztrojka, glasznoszty) sem. A Hatodik Síp Alapítvány közreműködésével Kárpátalján 1991-ben mégis sikerült  megtörni – vagy legalábbis megkerülni – az állami könyvkiadás monopóliumát azzal, hogy az ungvári szerkesztőség gondozásában, ungvári nyomdai előállítással (!) és kárpátaljai szerkesztésben, majd terjesztésben – ám budapesti kiadói háttérrel! – kezdetét vette a Hatodik Síp Könyvek sorozat első darabjainak a kiadása. Ez óriási lendületet adott nem csupán az itt élő alkotóknak, hanem egyszersmind előkészítette a helyi magánkiadók alakulását. A könyvsorozat induló címei voltak: Nagy Zoltán Mihály: A Sátán fattya (1991), Böszörményi Gyula: Kucó (1991). Finta Éva: A lét dicsérete (1991), Vári Fábián László: Kivont kardok közt (1991), Balla D. Károly: Hóban és homokon (1991), EXTRA HUNGARIAM c. antológia (1992)

Balla D. Károly 1993-as kiválását követően a Hatodik Síp Alapítvány a Németh István vezette budapesti Új Mandátum Könyvkiadóval és a beregszászi bejegyzésű, Penckófer János vezette Mandátum Kiadóval közreműködve több időszaki kiadványt is kiadott (Hatodik Síp, Emberhalász, Kisebbségkutatás), és jelentős könyvkiadóként működött (a szépirodalom mellett különösen a néprajzi-történelmi tárgyú kiadványok megjelentetése terén jeleskedtek). Az együttműködés néhány esztendő múltán megszűnt, az Új Mandátum 1999. után már nem adott ki a kárpátaljai műhellyel közösen sem lapokat, sem könyveket.

A Galéria Kiadó működése


A Galéria Kiadó Kárpátalja első magánkiadójaként 1992-ben jött létre
és 1996. január 1-jével szűnt meg. Alapítói: Balla D. Károly (főszerkesztő, kiadóvezető) és Vereczkey Béla (igazgató). 1995-ig a javarészt festőművészek alapította Galéria Kisvállalaton belül működött, majd közel két éven át a Balla D. Károly alapította Galéria-Ecriture Magánvállalat keretében, s ez utóbbival együtt szűnt meg 1996-ban. A Galéria Kiadó működésének rövid ideje alatt 30-nál több könyvet jelentetett meg; égisze alatt kezdte működését a Pánsíp kulturális magazin is. A Galéria Kiadó bizonyos tevékenységi köreit az 1995-ben alapított UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány vette át, illetve a Pánsíp szerkesztősége vitte tovább. Az UngBereg Alapítvány 2002-től szüntette be működését, és a Pánsíp szerkesztőségének is megszűntek az intézményi-jogi keretei, működése gyakorlatilag Balla D. Károly szerkesztői magántevékenységére korlátozódott: 2000-től a lap nyomtatásban már nem jelent meg, internetes folyóiratként működött és négy év alatt nyolc digitális folyóiratszáma jelent meg az interneten. Mára a fent említett orgánumok és kiadói formációk közül tehát egyik sem működik – de a folyóiratszámok és könyvek megmaradtak.

A Galéria Kiadó fontosabb könyveiből: 1993-1995

Sütő Kálmán: Holdarcba nézve (versek, 1992, 152 old.)
Kecskés Béla: Pattog a rozsda (versek, 1992, 96 old.)
Balog Sándor: Sorsüldözöttek (dok.regény, 1992, 96 old.)
Balog Sándor id.: Gyöngykaláris (tiszaháti társas mulatságok) (néprajz, 1993, 80 old.)
Razzia (Pócs István szerk.: ifjúsági antológia, 1993, 104 old.)
Balla D. Károly: Kis(ebbségi) magyar skizofrénia (publicisztika, 1993, 176 old.)
Kőszeghy Elemér: Egy kis csodát (versek, 1993, 120 old.)
Horváth Sándor: Távolságok (versek, 1993, 88 old.)
Balla D. Károly: Karnyújtásnyira (novellák, színművek, regényrészlet, 1993, 176 old.)
Mezsgyén állva (a kárpátaljai magyar értelmiség az ezredfordulón) (Balla D. Károly szerk.: interjúk, 1993, 176 old.)
Finta Éva: Párkák (verses színmű, 1993, 88 old.)
Cséka György: klondájk: egymillió fallikus csillogás (versek, 1994, 96 old.)
Töredék hazácska (Berniczky Éva szerk.: versantológia, 1994, 152 old.)
Bartha Gusztáv: Korok (színművek, 1994, 104 old.)
Bendász István—Bendász Dániel: Helytállás és tanúságtétel (dokumentumok elhurcolt papokról,1994, 172 old.)
Balla László: Csillagírás (kortárs ukrán költők versei) (műfordítás, 1994, 216 old.)
Balla László: Erdélyi Béla és kortársai (kárpátalja képzőművészeinek három nemzedéke) (monográfia, 1994, 88 old. +24 képoldal.)
Kecskés Béla: Bogárbál (gyermekversek, 1994, 60 old.)
A Lendület évei (a József Attila Alkotóközösség publikációi) (Balla D. Károly szerk.: bibliográfia, 1994, 60 old.)
Pócs István: Álarcosbál (versek, 1995, 80 old.)

Kapcsolódó anyagok:

Forrás: Független sajtó Kárpátalján

Sponsored Post Learn from the experts: Create a successful blog with our brand new courseThe WordPress.com Blog

WordPress.com is excited to announce our newest offering: a course just for beginning bloggers where you’ll learn everything you need to know about blogging from the most trusted experts in the industry. We have helped millions of blogs get up and running, we know what works, and we want you to to know everything we know. This course provides all the fundamental skills and inspiration you need to get your blog started, an interactive community forum, and content updated annually.

Vissza a provinciába

Elszármazott alkotótársaim némelyikének éppen ez a csökött provincia kínálja az egyetlen lehetőséget, hogy nevüket az irodalomtörténetbe becsempésszék.

Ungvo1Tíz évvel ezelőtt az érintett neveket, könyv-, folyóirat- és lapcímeket is leírtam volna egy ilyen jegyzetben, mivel afféle szókimondó kekecblogger voltam. Kicsit már csodálkozom is azon, hogy mennyit tudtam háborogni nem csupán vaskosabb visszaéléseken, durva mulasztásokon, hanem inkább csak mulatságos tévedéseken, mekkora feneket kerítettem annak, ha rosszul idéztek egy verset, ha összetévesztettek két írót vagy helytelenül írták le nevüket. Nem tudtam szó nélkül hagyni az ilyen lapszusokat. Gondolta a fene, hogy a kollégáimmal ápolt, akkor már nem felhőtlen, de még barátinak mondható kapcsolataim emiatt (hm. valóban emiatt? vagy inkább a műveikről, teljesítményükről írt elemzéseim miatt?) sorra megszűnnek barátinak lenni. Minthogy azonban megszűntek, most már semmit nem rontana a helyzetemen, ha újra nevükön nevezném őket most, amikor egy sajátos jelenségről írok pár bekezdést. Mégsem teszem, mert maga a jelenség érdekesebb, mint a szereplői.

Nem most lettem erre a furcsaságra figyelmes, hanem akkor, amikor először tűnt fel: Kárpátalját elhagyó alkotótársaim valamilyen okból nem futnak be írói karriert Magyarországon. Nemhogy jelentőset, közepeset sem. Itthoni és ottani pályájuk alakulása alapján változatos variációk adódnak. Néhány tipikus.

  • itthon gyenge író-költő volt, ennek ellenére helyi orgánumokban rendszeresen megjelentek írásai, Magyarországon nem vagy alig-alig talált publikációs teret
  • itthon a jobbak közé tartozott, áttelepülve néhány (kötet-)próbálkozás után elhallgatott
  • itthon nemcsak ígéretes tehetségnek, hanem reménybeli irodalomújítónak számított, teljesítménye alapján afféle húzónév lehetett volna – Magyarországon esetleg eljutott néhány visszhangtalan kötetig, de nem emelte be egyik kánon sem – majd irodalmárként elhallgatott
  • itthon a kárpátaljaiság megtestesítőjeként vált népszerűvé, a szülőföld és népe iránti ragaszkodást emelte  költészetének fő motívumává, ez nem akadályozta meg az áttelepülésben  – azóta is a misszió felhúzó erejére támaszkodik, nem az írásművészetre
  • itthon első vonalbeli alkotónak számított, helyi értékű karriert futhatott volna be, odaát nem igazán tudott az írótársadalomba beilleszkedni, lassan a középszerből is kikopni látszik

Lehetne még további sorsok alapján több verziót említeni (a fentiek sem feltétlenül egy konkrét emberre húzhatók rá, több helyütt igyekeztem tipizálni), például aszerint is megvizsgálva a folyamatot, hogy más pályán sikeresek lettek-e, hogy munkájukban-sikerükben volt-e, van-e szerepe származásuknak, netán éppen kárpátaljaiságukra hivatkozva nyertek működési teret. De nem ebbe az irányba akarom kifuttatni a dolgot. Hanem abba, hogy:

A kárpátaljáról áttelepült  irodalmárok jó néhánya, miközben és miután Magyarországon szakmai sikert vagy egyáltalán nem ért el, vagy csak rövid időre és csak viszonylag szűk körben nyert ismertséget, kapott megjelenési lehetőséget és érdemi szakmai visszhangot, aközben és azután visszaintegrálódott a kárpátaljai irodalmi folyamatba. Ami önmagában még nem is lenne furcsa. A furcsa az, amikor egy kárpátaljai magyar könyvkiadó a huszonöt éve Magyarországon élő alkotó könyvét a határon túli könyvkiadást támogató magyarországi minisztériumi keretből pályázza meg és az így elnyert támogatásból adja ki.

Mentőkörülményt persze ezret találhatunk. Ott vannak az emberi motivációk (megélhetés, dicsvágy), joggal hivatkozhatunk a szülőföld hívó szavára és a hozzá való ragaszkodásra, vagy érvelhetünk akár azzal is, hogy az itthoni irodalmi felhozatal oly annyira gyenge, hogy a kiadóink nem dúskálnak a nívós hazai kéziratokban, így kapóra jöhet az ilyen visszatagozódás, így aztán jobban jár a honi olvasó, ha az itthon működők önképzőköri művei helyett az esetleg néhány kötet erejéig Magyarországon is helyét megálló tehetségesebb szerző visszaszármaztatott műveit olvassa.

A gyakorlat mindenesetre valóban ez: áttelepült alkotótársaim egy része felhagyott az irodalommal, egy másik része pedig többségében vagy továbbra is, vagy újra itthon publikál és adat ki könyvet. Nekem az egészben az a legfurcsább, hogy azt gondolnám: akinek sikerült kiszabadulnia az itthoni kisszerűségek, kezdetlegesség közül, aki maga mögött hagyta a szellemi igénytelenség állott légkörét és évek-évtizedek óta egy a kárpátaljainál minden tekintetben sokkal több esélyt nyújtó közegben él, ahol a magyar nyelvhasználat elé nem gördítenek akadályokat, ahol a publikációs lehetőségek száma mégiscsak több százszorosa az itthoninak, ahol a hátrahagyott szűklátókörűség és beszűkültség helyett adott a stílusok és irányzatok széles palettája, ahol sokszínű, változatos a közönség érdeklődése, ahol ezerszer pezsgőbb, színesebb és színvonalasabb a kulturális élet – nos, aki (bármilyen szigorúan is nézzük:) a kárpátaljai magyarság adottságaihoz képest nagyságrendekkel nagyobb szellemi tágasságban élhet, alkothat és érvényesülhet, az – gondolnám – nem dönthet úgy, hogy a sorsa vert nyomoronc kárpátaljai magyar provinciába kapaszkodva próbál alkotóként mégis valami eredményt elérni. Gondolnám. De tévednék, mert a tapasztalat alaposan rám cáfol. Elszármazott alkotótársaim némelyikének éppen ez a csökött provincia kínálja az egyetlen lehetőséget, hogy nevüket az irodalomtörténetbe becsempésszék.

Forrás: Vissza a provinciába

Mosonyi Kata: A megbocsájtás gesztusa

Lassan öt esztendeje annak, hogy regényem megjelent. Aktuálisan eléggé sok róla írt kritika látott napvilágot, némelyiket szinte már el is felejtettem. Most ez keveredett elő.

A megbocsátás gesztusa

bdk_tejmozi - regény, könyvAki valamelyest jártas Balla D. Károly eddigi életművében, annak kétsége sincs afelől, hogy különösképpen a 2005-ben a Pro Pannoniánál megjelent Szembesülést és az ugyanott napvilágot látott, 2007-es Egy manzárdőr naplójegyzeteit egy lényeges, drámai életrajzi elem mozgatta, nevezetesen az apjához, Balla Lászlóhoz fűződő kibeszélhetetlen, helyrehozhatatlannak látszó kapcsolata. Ez késztette a legőszintébb önvizsgálatra, szakmával, kortársakkal és az élet értelmével való számvetésre. „Iszapbirkózása” majd két évtizedes, s még utóbb is így vall a Szembesülés utolsó soraiban: „nem oldozhat fel sem a megvallás, sem az elhallgatás”. A Naplóban is ezzel a lidérccel viaskodik, holott az apa már 1987 óta nyugdíjba vonult, rendszerváltás is történt. A Tejmozi megjelenésekor pedig az apa már halott. Különös, hogy a regény záró soraiban, apa-fiú vonatkozásában, összegzésként mégis ez áll: „van még kis időm számba venni az elmesélhetetlent.”

Balla D. Károly

Mindamellett ez a feldolgozhatatlan múlt termékenyítő is: létrehozott egy iróniával átszőtt, gazdag és bölcs nyelvet, egy posztmodern „hiányregényt” vagy másképpen nevezve „szerkezeti regényt” (Szembesülés), egy lírával telített, metaforikus, vallomásos prózát (novellák, Tejmozi), a Naplóban pedig a külső tények és a belső valóság borzongató együttesét.

A XX. század második felének magyar irodalmában a vallomásos önéletírás a virágkorát élte, kezdve Szabó Lőrinc 1945-ös (bár csak 1974-ben megjelent) naplójával, a jelentős kortárs alkotásokon át – tematikailag, hangnemében beleértve számos regényt, köztük Parti Nagy Lajos Hősöm terét, az aparegények közül pedig legfőképp Esterházy Péter Harmonia caelestisét, – talán Tőzsér Árpád naplóival (Szent Antal disznaja, Kalligram, 2008, illetve az ugyanott, csak 2011-ben megjelent Érzékek csőcseléke) zárva a sort.

A Szembesülés a maga megszakításos-kihagyásos írói technikájával, bravúros szerkesztési ötleteivel, a görög mitológiai alakok és helyszínek mögé rejtett korrajzával és legfőképp hihetetlen őszinteségével a vallomásos műfaj XXI. századi páratlan teljesítménye, mindamellett a posztmodern irodalom ritka és élvezhető csemegéje. Ráadásul hellyel-közzel kacagtatóan a posztmodern paródiájának is tekinthető. Végsőkig lecsiszolt nyelvi-szellemi „bűvészmutatvány”, melyért a szerző ugyan alaposan megszenvedett (mint kagyló a gyöngyét kiizzadta), a „Nagyérdemű” (BDK szóhasználata) számára azonban fantasztikus játékot is szerzett. Hiszen izgalmas felismerni Argoszban Ungvárt, Egiszthoszban az író apját.

Balla D. legutóbbi regényén is legalább hét évig dolgozott, előzményeinek számos megfelelését találjuk korábbi írásaiban. A Tejmoziban az apa látszólag fiktív szereplő, középszerű festőművész, ám nem nehéz azonosítani az egykor hatalommal felruházott, középszerű íróval, a valós apával, akire a fiú soha és sehogy sem lehetett büszke. Ez a mű is önvallomás, csak metaforikus nyelvében gazdagabb, letisztultabb lélektani regény, melyben a fiú az apját még akkor sem tagadhatja meg, ha az elhagyta családját, kivonult a természetbe, egy faházikóba. Az anya pedig pénzkereső iparosmesterré silányította le férjét, a művészt.

A történet egy széthulló család lelki önéletrajza is, számvetés életről és halálról, az élet értelméről, az autentikus létezésről, az alkotási folyamat nehézségeiről. A szerző a főhős személyébe rejtetten vagy narrátorként folyamatosan jelen van a regényben.

A mű szerkezeti sajátossága az idősíkok mentén viszonylag könnyen szétszálazható cselekményben rejlik. Legalább négy helyszínre és időpontra történik utalás. Először a főhős vendégprofesszorként az Északi-tengerre néző szobája párás ablaküvegén keresztül emlékezik, szemléli a múltat, önvizsgálatot tart (a szerző ekkor azonosul leginkább vele). Másrészt felidézi az apjánál tett utolsó látogatását, mely után képes lesz kimondani: „[a]zon a reggelen majdnem megszerettem az apámat”, holott a látogatáskor még kettős érzések bujkáltak benne, Ezeknek így adott hangot: „Csak nem békülni akar, rémültem meg a gondolattól, hiszen apám az a fajta ember volt, akivel rosszban lenni sokkal kényelmesebb állapotnak bizonyult, semmint meghitt egyetértésben. (…) Csak nem akarja ezt a biztonságos távolságtartást most vacsorával, itallal, sakkal felszámolni, csak nem akarja, hogy a köztünk magasodó jégtömb elérzékenyült patakokban eredjen meg, csak nem számít arra, felkínálom neki a lehetőséget, hogy apámnak érezhesse magát és engem fiának tudhasson?”

Éppen itt, e bensőséges együttlét során törik szét valami a múltból, kezd olvadni a jégtömb, hiszen az apa beismerő vallomást is tesz, „tékozló apának” nevezve magát (Balla D. kedvelt archetípusai közt a víz, a patak, a hó, a pára, a köd a leginkább kifejező metaforikus jelzések). Lelki testamentuma pedig lényeges útravaló a fiú számára: életről, halálról, az emberben rejlő rosszról.

Fontos részletek a gyermekkor felidézett emlékei, legfőképp az apa műhelyének tejüvegszerű, szórt fényében való szemlélődés, hiszen a fiú akkor szembesül a felnőtt világgal, az alkotás pillanataival – önmagára nézve meghatározóan

Végül az emberi viszonyok rajza szempontjából nagyon fontos az anya betegségének, majd halálának végignézése, az apja és a húga részéről az ápolásban magára hagyott fiú (a főhős) belső küzdelme, mivel akkor ismeri fel az ember rendeltetésszerű életét. Valamint annak torzulását is saját „farizeusi” viselkedésében, hiszen „mint egy szociális munkás”, úgy ápolta anyját. Ez alól az sem jelent felmentést, hogy az anyja nehéz természetű volt. A kapcsolatok teljes kihűlésére utal, hogy az apa meg akarja látogatni feleségét a betegágynál, de az asszony elutasítja. Köztük elmarad a megbocsátás.

Az apa, a művész halála előtti önmagára találásában rejtetten, jelzésszerűen, de szerepet játszik egy titkos szerelem. Ennek köszönhetőek az ikonosztázok, melyekről a főhős is csak az apa halála után szerez tudomást. Nincs kétségünk afelől, hogy a szerelem értékhordozó erejéről a szerző hasonlóképpen vélekedik, mint Krasznahorkai László nemrég megjelent interjúkötetében, aki a következő részletben félelmeit is megfogalmazza ezzel kapcsolatban.  „Rettegve gondolok egy korra, amely el fogja felejteni a klasszikus értelemben vett szerelmi érzést. Rettegve vagy undorodva, nem is tudom, mert ráadásul én a szerelemben az emberi szabadság egyik legmagasabb rendű formáját látom. Csak amit az európai civilizáció erre az érzelemre kidolgozott, abban a szerelemben szabad az ember istenigazából. Akkor válik a lehető legmélyebb értelemben tűrhetetlenné számára mindaz, ami hamis, ami igaztalan.”  (Nem kérdez, nem válaszol, Magvető, 2012) A Tejmozi főhőse ezt csak utólag, az apja halála után ismeri fel. S mivel a szerző szerint „a szerelem után a legfelemelőbb érzés a teremtés mámora”, a főhős a megváltás-érzet mohóságával kapaszkodik az alkotásba, nyelvészprofesszorként is számos ötlete van a nyelv határainak tágítására.  S bár „regényt írni majdnem lehetetlen”, vallja többször is, mégis a valóságban megszületik a Tejmozi, filmszerű jelenetezéssel, a fájó emlékeket eltávolítani szándékozó, ködben úszó, régi képekkel, töredezettségekből, idősíkok vágástechnikájával, ismétlésekből. A szerző láthatóan kedveli ezt a megoldást,  talán van ebben némi P. O. Enquist-hatás (itt elsősorban az Életjátékra gondolunk), filmnovellákat is írt, egyik jól sikerült darabja A semmi cseppjei.

Felfogható-e fejlődésregényként is a Tejmozi?  Klasszikus értelemben talán nem, ugyanakkor eljutunk benne a végső szembesülésig, mely után így vall a főhős: „Korábban kiismerhetetlen, kusza ággá keveredett bennem a harag a megbocsátással, a gyűlölet a szeretettel, mígnem északi ködnézéseimmel kezdődően és a faházba való megtérésemmel kibékültek bennem ezek az engesztelhetetlen ellentétek.” Eszerint apa-fiú közt végül megtörtént a megbocsátás?

A könyv egyik szép jelképe, a titkos szerető ajándéka, a frissen sült kenyér erre utalhat. Ám a regény záró soraiban, ahol a szerző felfedi magát, teljesen azonosulva a főhőssel, mégis mintha nyitva  maradna a kérdés: „… van még kis időm számba venni az elmesélhetetlent. És továbblépnék apám regényében, amikor apró rezzenések jelzik, behatoltunk a felhő belsejébe.” A felhő belsejébe? Talán mégse volt valódi a jóvátétel? Gesztus szintű csupán a megbocsátás? Egyetlen kapaszkodónk marad, a regény utolsó mondatának jelképisége: „Az ablaküveget ellepi a tejfehér fényesség.”

Balla D. Károly: Tejmozi,. Magvető, 2011.

Mosonyi Kata

Az aparegény és az identitásregény

 könyvkritika

Balla D. Károly: Tejmozi

2012. január 3. kedd

Szerző: Dege Sándor

Balla D. Károly: TejmoziMi a viszonyunk apánkhoz, akár élő, akár holt? Megbocsáthatunk-e valaha a szüleinknek, és ha igen, hogyan? Mi a viszonya az életnek a halálhoz, és nekünk mi közünk hozzájuk? Mi a teendő nagy szövegkorpuszokkal, ha már egyszer összehordtuk őket? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Balla D. Károly új könyvében. De hogy mi kapunk-e a fenti kérdésekre válaszokat, vagy csak a szokásos válaszokra fogunk újabb kérdéseket kapni, már más lapra tartozik.

Az aparegény és az identitásregény mai napság igen népszerű műfajok, hogy ugyanazt takarják-e, már olyan értelemben, hogy az egyik a másiknak bizonyos részhalmaza volna, nem egyértelmű, de hogy a közös metszetük nagy, az biztos. Az emberi életnek egyszer szükségszerűen eljön az a pillanata, amikor az egyénnek tisztáznia kell a viszonyát tulajdon szüleivel, ez az identitás szempontjából nem megkerülhető kérdés. Az aparegények szerepe ezeknek a viszonyoknak a tematizálása mind személyes, mind egyetemes szinten. A Tejmozi különlegessége a többi aparegényhez képest, hogy nem végig egyes szám első személyben íródik (bár kilencvenöt százalékban azért igen), hanem az író időnkét elemelkedik a szövegtől, megkockáztatom, talán kissé el is idegenít tőle azzal, hogy egyértelművé teszi a szerző, az olvasó és a szöveg háromszögét. Nézzünk néhány konkrét példát a szövegből! Rögtön a legelején: „Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat, mondja a regényem elején hősöm az ablaküvegnek.” Vagy a 154. oldal fontos mondata: „Hősöm apja meghal regényem adott pontján, de ha valaki nem olvassa idáig a szöveget, akkor az ő számára él, életben van, életben marad hősöm apja mindaddig, amíg a haláláról való olvasás halottá nem teszi.” Ez a szövegtől való elemelkedés, elidegenítés a regény egész mondandóját emeli el, távolítja el a szerzőtől, s teszi általános érvényűvé. A saját személyes szorongásokat segít elhelyezni az Életben, mint nagy rendszerben.

A történet több idősíkban, a síkokat váltogatva zajlik, és a síkok a könyv végéig lezáratlanok maradnak, folyamatosan sejtetik, hogy még várható újabb, nem várt fejlemény. Az ebből fakadó feszültség tartja fenn a kíváncsiságot és hajtja tovább az olvasót a regényen, és végül abbahagyhatatlanná teszi ezt a nem mindig könnyen olvasható és befogadható könyvet.

Néhány szó a karakterekről: a regény hőse huszonnyolc-huszonkilenc éves nyelvész, aki életének egy válságos időszakában van, talán választópontjához ér. Tartós kapcsolatok kialakítására nem képes, bizonytalan a saját szüleivel való kapcsolatát illetően, valamint meghasonlott a tudománnyal, saját kutatási területével kapcsolatban is. Úgy gondolja, hogy a szüleivel való konfliktus megoldásának egyetlen módja az, ha kiírja magából a problémákat. Nekiáll hát egy aparegénynek, de nem halad vele, ezért abbahagyja, amint az anyja rákos lesz, és nekilát inkább egy anyaregénynek, ami a saját életének másik (talán sötét) oldala lesz. A legrettenetesebb dolgokat fogalmazza meg anyját illetően, hogy az anyja elrabolta a gyerekkorát és az ő személyes emlékeit is a gyerekkorával kapcsolatban, és hogy szeretetével és betegségével is csak zsarolja gyermekeit. Anyja halála után a kéziratot megsemmisíti és hozzáfog egy újabb aparegényhez, amelybe mi, olvasók is belecsöppenünk. A hős apja egykori aktfestő, aki életének egy pontján elhagyja családját, felhagyja hivatását és visszavonul remetei magányába egy kis világvégi faházba. Ez az, amit felesége és gyermekei sem megérteni, sem megbocsátani nem tudtak. A negyedik szereplő a húg, aki lényegesen eltérő személyiségű, mint a főhős, viszonyuk sem túlságosasan meleg. Ő az, aki a család belső feszültségéből és az apa roppant mély és összetett személyiségéből semmit sem ért meg, és ezáltal a történteken lényegében kívül marad, ami nem is csoda, ha azt tekintjük, hogy a történet jelentős része a regény hősén belül történik.

Fontos eleme még a könyvnek a filozófiai megalapozottság. Terjedelmes nyelvfilozófiai fejtegetésekre talál módot Balla a regény hősének hivatása révén. Sajnálatos módon ezek a részek kicsit kilógnak a könyvből, ha teljesen elhagynánk őket, akkor sem változtatnának sokat a végeredményen. Nehezítik az olvasást, illetve szaporítják a szöveget, ami roppant súlyos állítás egy ilyen rövid, de igen tömör szöveg esetében. A másik filozófiai sík az ontológiáé: ezek az elméletek a hős apjának szájából hangoznak el, és ellentétben a nyelvfilozófiával, a regény fősíkjában vannak. Ennek a lényege egy duális világkép, amelyben az élet és a halál, a sötét és a világos együtt létezése adja meg a lényeget: amikor megszületünk, minden csupa élet, de ahogy telik az idő, a halál egyre növekszik bennünk, míg végül az élet utolsó kis szikrája is távozik.

Maga a történés a főhős számára szinte folyamatosan fehér alapon, ködképek, sötét árnyékok játékaként zajlik, erre utal a Tejmozi kifejezés. A szauna fehér gőze, a havazás fehérsége, a szuterén mesterséges világítása, a tejüveg tetőablakok szikrázó fényessége és a tengeröböl fölött gomolygó köd alkotják azt a színteret, ahol a cselekmény a regény hőse számára lepereg. Folyamatosan letisztul az apa rejtélyes alakja, amely végül csak a világvégi faház sötét padlásterén berendezett második műteremben élesedik ki.

Száz szónak is egy a vége: érdemes elolvasni ezt a könyvet, nemcsak a meglepő fordulatokban bővelkedő cselekménye, hanem az olyan érdekfeszítő zárványok miatt is, mint a fiatalkori tanulmányi versenyt kísérő misztikus eltévedésélmény, vagy a tízéves érettségi találkozó hírét követő gondolatok. Nyelvileg a szöveg tömör, hallatlanul megformált, pontos, tárgyilagos poszt-posztmodern szöveg. Ez a regény igazán remek, amolyan kötelező darab, ajánlom mindenkinek!

Balla D. Károly: Tejmozi
Budapest, Magvető Kiadó, 2011.

Lázadás vagy önfeladás?

Kés a vízben

Azok közé tartozom, akik szívesen néznek régi filmeket. A fekete-fehér „kamaradarabokért” pedig egyenesen rajongok. Meglehet,  a kevés szereplős és a látványelemekkel is takarékosan bánó, leginkább a jellemábrázolásra és a belső feszültségre építő művek nem kizárólag saját értékeik miatt kerültek közel hozzám, hanem kicsit valami ellenében is: a túlpörgetett cselekmények és végsőkig fokozott látványosság engem inkább riaszt, mint vonz. Holott persze elismerem, a filmnyelvnek mégis a képiség a lényege, de ha a vizuális telítettség túllép egy bizonyos mértéket, akkor én úgy érzem, hogy a látvány megfoszt a gondolkodás és értelmezés lehetőségétől, nem engedi, hogy a látottak mögé odalássam a magam képeit. Meglehet, ez kissé irodalmi megközelítés, de tény, hogy nekem ebben a műfajban is igényem van a saját olvasatra, s ha ettől megfoszt a rendező, élményem nem lehet teljes.

A Kés a vízben bőven hagy szabad teret gondolatainknak, érzéseinket meg szinte provokálja. Mint valami vízivilági film noir, késztet arra, hogy felvitorlázzuk és az emberi viszonylatok hullámai közé bocsássuk lélekvesztőnket.

A cím persze szimbolikus. Illetve megvan az egyenes értelme is: a lélektani oktatófilmnek is beillő, de magas művészi nívón megalkotott háromszereplős fekete-fehér pszichodrámában  kulcsszerepet játszik az a rugós tőr, amely a két férfi vetélkedésének legélesebb pontjain kerül elő.  Ám Roman Polanski első (még lengyel) nagyjátékfilmjében (Nóz w wodzie, 1961) felrúgja a csehovi dramaturgiát: a hajó fedélzetére került kés végül is „nem sül el”, holott naiv nézőként azt várnánk, valaki majd hasba vagy hátba szúrva fog a tóba zuhanni. Rendezőnk azonban áttételesebb szerepet szán a gyiloknak: bár végsőkig élezi az „utas” és a „kapitány” összeütközését, mégis más megoldást kínál. Így a vízbe hulló tárgyi valóság a címbe emelve már jelképes jelentésű: a felszínre törő konfliktusok belső, rejtettebb okaira mutat rá, az igazi penge a karakterek mélyén csillan meg.

Az indító mozzanat (a férj majdnem elüti a diákot) utáni hosszú expozíció már-már vontatott lassúságú. Ám a kevés történésben egyre nő a feszültség. Kezdettől látszik, hogy a magát erőteljesnek, mindent jobban tudónak mutató férj és a hallgatag fiatal feleség kapcsolata labilis, és sejthető, hogy a hajóra felcsalt diák jelenléte felszínre hozhatja a néző előtt tisztázatlan párkapcsolat belső ellentmondásait. A férj játssza a szigorú kapitányt, imponálni akar asszonyának azzal, hogy a kissé tétova és a vízi dolgokban járatlan fiú felett kis győzelmeket arat. Ám sikerei kétes értékűek, mert a gyámolatlan diák láthatóan egyre inkább elnyeri a nő tetszését, míg férje fölényeskedését ellenszenvesnek találja. A fiatalemberben fel-feléled az önérzet, olykor megmutatja, hogy ő is ért ehhez-ahhoz, de alárendelt helyzetéből csak a kulmináció pillanatában tud kitörni, akkor is csak azzal, hogy bűntudatot ébreszt a „kapitányban”, akit egy ideig felesége gyilkosnak gondol – itt végleg felborulni látszik kapcsolatuk.

Ami ezután történik, azt előbb a lázadás fordulatainak gondolhatjuk. A férj a hajót elhagyva menekül a maga teremtette csapdahelyzetből, a nő és a vízbe mégsem fulladt diák szerelemmel vesz elégtételt sérelmein. Ám a második lépésben az elkeseredett  lázadásokat még elkeseredettebb önfeladások követik. Nincs elkeserítőbb, mint arra gondolni, hogy minden megy tovább úgy, ahogy eddig: a diák visszatér a hatodmagával lakott sivár kollégiumi szobába, a házaspár automobilja pedig a kimerevített képen  ugyan megáll a film végén egy kereszteződésnél, de bizonyosak lehetünk afelől, hogy ők is rutinosan visszatalálnak régi életükbe. A súlyos kétségek mégis megmaradnak, mint ahogy a kés pengéje is bármikor megvillanhat a Mazuri tavak mélyén.


több film

Utóirat. A színészhármas tökéleteset alakít. Leon Niemczyk (Andrzej) magabiztossága meggyőző, apró rezdülései azonban pontosan jelzik, fölényessége a jellembéli gyengeség kompenzálása is lehet. Jolanta Umecka (Krystyna) is ért ahhoz, hogy hidegsége és látszólagos érzéketlensége mögött megsejtesse a végzet asszonyát. Zygmund Malanowicz (a diák) a maga természetességével tökéletesen hozzá a kissé gyámoltalan, de önérzetes fiatal férfi alakját, akit szabadságvágya előbb-utóbb arra késztet, hogy fellázadjon ne csak a fölé helyezkedő uralom, hanem az alárendeltséget elfogadó önmaga ellen is. A szintén szimbolikusnak gondolható szerepet hitelesen alakító színész máshonnan is ismerős lehet a magyar néző számára: csaknem húsz évvel később ő volt a főszereplője Gaál István Cserepek c. kitűnő filmjének.

Néhány epizód elérhető a videómegosztók oldalain, én itt inkább a film zenéjét tűzöm be. Minőségi jazz a 60-as évekből, a legendás lengyel Krzysztof Komeda dallamát a svéd Bernt Rosengren fájdítja ki a szaxofonból:

Kés a vízben. Rendezte: Roman Polanski; forgatókönyv: Jerzy Skolimowski, Jakub Goldberg, Roman Polanski; zene: Christopher Komeda, Bernt Rosengren; operatőr: Jerzy Lipman. Szereplők: Leon Niemczyk (Andrzej), Jolanta Umecka (Krystyna), Zygmund Malanowicz (fiatal fiú).

Teveszar és isteni sugallat

 És akkor az elidegenítő isteni leheletben váratlanul megérzed a teveszar bensőséges bűzét…

baalbek, csontváry

Az alábbi írás egy-egy belső történetét többször, többféleképpen megírtam. Leginkább a késő-kamaszkori élményemmel foglalkoztam sokat: néhány órás pécsi látogatásom, úgy tűnik, kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem. Több írásomban is említem ezt a délutánt, amikor Budapestről csak azért utaztam Pécsre, hogy két nagy akkori kedvencem műveit eredetiben láthassam. Most is ez a történet képezi több helyen is megjelent kisesszém vázát, keretét.

Balla D. Károly

Pécs, Baalbek

Apám, bár eredetileg írónak készült, úgy látta, hogy a Kárpátalján 1944 ősze után berendezkedett szovjet rendszerben magyar betűvetőként nem érvényesülhet, ezért másik vonzalmának engedve képzőművésznek állt, szobrászatot tanult az ungvári  „gyorstalpaló” képzőművészeti akadémián, amelyet a hatóságok rövidesen szakiskolává degradáltak – de az első évfolyamok a lerövidített és felgyorsított program keretében még megszerezhették diplomájukat. Amivel túl sokra nem mentek. A több tudásra vágyók másutt igyekeztek továbbtanulni, a legjobb képességűeket pedig tehetségük, belső késztetésük segítette át a hiányos képzésből adódó nehézségeken. Apám részt vett pár kiállításon a szobraival, közben volt szalonigazgató és plakátfestő – ám amikor úgy tűnt, hogy mégis lesz Kárpátalján magyar írásbeliség, újságírónak állt és szépirodalmi ambíciói is felébredtek. Hogy ezt a pályát se kezdje képesítés nélkül, az ismert népi íróhoz, Veres Péterhez fordult segítségért, aki éppen ekkor magyar honvédelmi (!) miniszter volt. Az ő közbenjárására tehetett apám rendkívüli tanári vizsgát Pécsett. Nem sokkal ezután már verseskötete is megjelent, első magyarként felvették az ukrán írószövetségbe, belépett a kommunista pártba, szerkesztői és főszerkesztői megbízásokat kapott,  és évtizedekre ő lett a szovjet kultúrpolitika máig vitatott szerepű magyar letéteményese Kárpátalján. Sorra jelentek meg a könyvei, de a képzőművészet örök szerelme maradt: ha alkotóként nem is, szakíróként hű maradt ehhez a múzsához is.

Az ő könyveiből, albumaiból és az ő magyarázatai révén került közel hozzám ez a művészeti ág: magam is albumvásárló és kiállításjáró lettem. Előbb érezni tanultam meg a színek és formák világát – aztán lassan talán kicsit érteni is.

Utólag úgy látom, apámnak sokkal jobb volt a vizuális ízlése, mint az irodalmi. Az előbbi terén roppant fogékony volt az izmusokra, mindenfajta modernitásra és formabontásra – ám az utóbbiban mutatott némi vaskalaposságot, a realizmustól nem igazán tudott elszakadni – sem alkotóként, sem befogadóként. Úgy tűnik, az az ungvári gyorstalpaló a Párizsból nem sokkal azelőtt hazatért Erdélyi Béla vezetése alatt mégis többet adott, mint a Veres Péter kieszközölte pécsi bölcsészdiploma.

*

Nehéz lenne két jobban különböző piktort egy lapon említeni, mint Csontváryt és Vasarelyt.  Az én képzetes műcsarnokomban mégis közel esnek egymáshoz. Sok egyéb asszociáció mellett ők nekem mindketten Pécset is jelentik.

Kamasz koromban egyforma lelkesedéssel rajongtam mindkettejükért, posztereik díszítették szobámat, egy-egy albumukat is begyűjtöttem. Talán 19 lehettem, amikor a kétévente egyszer adódó budapesti látogatásom során Pécsre kifejezetten azért utaztam el, hogy a Csontváry- és a Vasarely-kollekciót megnézzem. Reggel indultam a fővárosból, és kora estére már vissza is akartam érni. Mivel a gyorsvonat nem igazán volt tekintettel időbeosztásomra, alig 5-6 órám jutott Pécsre. Hogy ne kerüljek időzavarba, az állomásról taxival vitettem magam először Csontváryhoz. A terembe lépve kicsit csalódtam, mert a gyűjtemény egy részét a múzeum kikölcsönözte valahová külföldre, az állandó kollekció több darabja hiányzott. Akkori kedvencemet, a Magányos cédrust sem láthattam eredetiben. Ám mégsem maradt hiányérzetem. Sőt. Bőven kárpótolt az egész falat betöltő, 7 méter széles Baalbek, amely előtt egy bő órát eltölthettem – és nem csupán azért, mert azon is találtam libanoni cédrust.

Csontváry Kosztka Tivadar Baalbekje páratlan alkotás. Egyetlen olyan más művet sem ismerek, amely az eltaszító, áhítatot parancsoló fennköltséget és a legbensőségesebb közvetlenséget egyszerre képes ekkora intenzitással megjeleníteni. A Baalbek lenyűgöz monumentalitásával: erőt demonstrál, isteni magasztosságot mutat, kozmikus hatalmat gyakorol felettünk – vakít és perzsel, szinte megsemmisít fényével és erejével. Ugyanakkor nemcsak hogy megengedi, hanem elvárja, kiprovokálja, hogy közelébe férkőzz, hogy intim viszonyba kerülj vele, hogy személyes ügyeddé, titkos gondolatoddá váljon.  Így hát nem borulhatsz előtte térdre, nem imádhatod és nem is rettegheted, hiába követelné ezt hatalmassága – mert közben az összes kicsinységét is feltárja előtted – az elidegenítő isteni leheletben váratlanul megérzed a teveszar bensőséges bűzét, és soha többé nem szabadulhatsz attól, hogy ezt a kettőt egyszerre érezd, ha a Baalbekre gondolsz. És nemcsak akkor, mert a világ dolgait is jobban érti azt, aki járt a pécsi Libanonban és megcsapta az arcát a forró sivatagi szél.

Aztán átsiettem a Vasarely-múzeumba. Mielőtt a termekbe léptem volna, a portán megkértem a kisasszonyt, adott időre rendeljen nekem taxit. Keltettem is némi feltűnést: egy nagyzoló kamasz. Ráadásul a teljes képeslap-kollekciót is felvásároltam: a barátaim évekig kapták tőlem az ölelkező zebrákat és a síkból kitüremkedni látszó tarka gömböket.

Mindent megnéztem, megcsodáltam, hódoltam a szent konstrukciónak, hagytam káprázni a szememet, becsapni a tekintetemet, hagytam, hogy eluralkodjon fölöttem a megalkotottság és a látvány. Édes volt ez az alávetettség.

Pécsett lett volna szállásom, csak telefonálnom kellett volna: apám hajdani nyíregyházi kollégájának ide költözött nagyobbik lánya, akit amúgy is nővéremmé fogadtam, örömmel látott volna. Mégis inkább siettem, vitettem magamat a taxival, kerüljünk a székesegyház felé, kértem a sofőrt, hadd vethessek egy pillantást arra is. Igen, siettem, hogy minél előbb magamban lehessek a vonaton, kinézhessek az ablakon és valahogy megpróbáljam összerakni azt az új világot, ami azon a napon épült fel bennem. Siettem, mert pesti barátaimmal megbeszéltük, hogy este elmegyünk a Dresch Mihállyal kiegészült Binder-kvartett koncertjére. Ahol aztán a dzsessz egyszerre analitikus és spontán futamai szépen el is rendezték bennem az elrendezendőket.

*

Húsz egynéhány évvel később könyvem bemutatójára igyekeztem Pécsre. A Pro Pannonia kiadó 1996-tól kezdődően több szép és fontos könyvemet is gondozta, és amikor válogatott verseim vaskos kötetének bemutatójára a városba érkeztem Évával, meghívónk valamely praktikus okból a Vasarely-múzeum vendégházában szállásolt el minket.

Furcsa érzés volt két évtized múltán egy korpuszban éjszakázni az op-art bálványozott mágusának  mesterműveivel. Persze nem utazhattam haza a viszontlátásuk nélkül: utolsó pécsi délelőttünkön bő órát szántunk a gyűjtemény végigjárására.

Álltam Vasarely kidomborodni látszó akril tündöklései és más vibráló káprázatai előtt, és szomorúan vettem tudomásul, hogy az egykor lázítóan modernnek ható geometrikus mágia már nem tud elvarázsolni. Igen, úgy érzem, a mából nézve például Kassák vagy Bortnyik vagy Moholy-Nagy már sokkal frissebbnek tűnik. Csontváry pedig időtlenül korszerűnek.

*

Huszárik Zoltán szépséges Csontváry-filmjét általában nagyon későn tűzi műsorára a televízió.  Ennek ellenére mindig megnézem. Legutóbb már halálos álmosság gyötört, amikor vetíteni kezdték. Tompa voltam, érzéketlen. De alig telt el néhány perc, és nemcsak hogy felélénkültem, hanem szinte ajzott állapotba kerültem: idegszálaim lemeztelenedve remegtek az éjszakában, elmémet pengeéles gondolatok szántották fel újra és újra. Én lettem a deviáns színész és a megszállott patikus. A vízből repülni vergődő madár, a fehér ló, a zuhatag alatt az örökkévalósággal megkeresztelkedő esendő ember, a vízesés-szakállú öregek. A nagy attrakcióra is sor került: az ősi virtus szerint a folyóba ugrottam a római kőhídról Mostarban.

*

Néhány évvel ezelőtt az OSZK keretében remek digitális sorozat indult Száz szép kép címen. Nem lehetett kétséges, hogy a Baalbek sorra kerül-e. A Csontváry remeket bemutató e-könyvben, ahogy a többiben is, az adott művész életrajzán kívül olvashatók a kor művészettörténeti hátterét és a mű keletkezését bemutató szemelvények, elemző értékelések. (A reprodukciós anyag viszont nem túl gazdag.)

A Baalbekről írott egyik műelemzés azt beszéli el, hogyan komponálta egybe Csontváry a római kori Heliopolisz baalbeki objektumait. A romtemplomok, falak, kövek, oszlopok és az újkori házak, valamint a fák a valóságban egészen más képet mutatnak. Erről a világhálón fellelhető fotók is tanúskodnak.

Valóság és fikció… Akkor most melyik is gazdagabb? És melyik létezik erősebben, intenzívebben? És számon kérhetünk-e bármiféle valósághűséget a művészen, amikor elvonatkoztat és összevon, elhagy és hozzáad, szeparál és egyesít. Számon kérhetünk-e bármit is rajta, ha közben megteremtette a csodát, a Nap örök és mégis ismételhetetlenül egyszeri útját?

Megkerestem a helyszínről készült műholdas felvételt. Mivel ez felülről készült, igen nehéz bármit is felismerni rajta, egyedül a Jupiter-templom megmaradt oszlopsorának az árnyéka teszi azonosíthatóvá a terepet.

Izgalmas utazás:  az ókorból az űrkorszakba, Jupitertől a műholdképig, Csontváry vásznától az e-könyvig. A római főisten hódolatára emelt oszlopok között ott süvít a magasztos idő. Süvít hatalmasan és hordja a forró sivatagi homokot, szórja a gallérod mögé, a fejedre. Belélegzed. Nem tehetsz semmit az ellen, hogy fejedben összeálljon a rend megőrjítően nagyszerű kvarctömbje.

*

Verseimből válogatok. Húsz év kihagyás, pécsi, szombathelyi és budapesti könyvek után újra lesz kötetem idehaza, az ungvári Kárpáti Kiadónál. Rendező elvként a fordított időrendet választottam: a legújabb szonettjeimtől jutok el korai szabadverseimig. Kóstolgatom régi soraimat, tetszenek is – meg nem is. Némelyiket túl szikárnak, szálkásnak, lecsupaszítottnak találom. Akad, amelyik mintha csak kulcsszavakat tartalmazna. Az egyik fölött hosszan időzöm: kerüljön-e be a gyűjteménybe – vagy mégse. Végül azért döntök az igen mellett, mert eszembe jut, hogy beregszászi szobrász-keramikus barátunk, a szép emlékű Horváth Anna, akitől Évával együtt talán a legtöbbet tanultuk szellemi eszmélésünk korszakában, megörökítette ezt a pár soromat. Terrakotta múzsa-sorozatának egyik darabját szemelte ki a célra: a nőalakot tartó magas talapzatba karcolta bele a versemet.

Később a szobrocskát jótékony célra ajánlotta fel: irodalmi díj lett belőle.

A szálkás betűkkel belé vésett vers pedig ez volt:

csontváry

sivatagot
sivatagba cédrust
cédrusnak ágat
ágra kötelet
kötélre hurkot
hurokba fejemet
fejembe sivatagot
sivatagot



A fenti írást elsőként közlő blogoldalam a Csontváry, Baalbek, Pécs keresőszavak kombinációival a Google-találatok közt az első tízben szerepel.

Pánikbetegség és pszichodráma

Pánikbetegség öngyógyítása: pszichodrámakognitív pánikbetegség

Lehetséges-e megszabadulni a pánikrohamoktól véglegesen? Egy új program segítségével akár otthon is:

Videók a pánikbetegek öngyógyításához

De előbb arról, hogy a modern lélektanban járatosak jól tudják, hogy a Levi Moreno által a huszadik század első felében kidolgozott pszichoterápiás módszer neve eredetileg a pszichodráma, tehát egyáltalán nem valamiféle irodalmi műfaj, pláne nem afféle pszichothriller, hanem csupán gyógyászati módszer, a szakirodalom szerint pánikbetegség gyógyítására is alkalmas, akcióelvű, cselekvésközpontú, feltáró jellegű kognitív viselkedésterápias gyógytechnika.

A kognitív viselkedésterápiás módszer a dramatizált életszerű helyzetek eljátszása egy csoportfoglalkozáson belül, amely legtöbbször elvezet a lelki sérüléseket okozott körülmények feltárásához és megértéséhez. Eszerint tehát az eredeti pszichodrámában előre megírt irodalmi vagy másmilyen szöveg nem szerepel > tovább > Pánikbetegség, viselkedésterápia, pszichodráma

A szerető álma (Picasso)

Addig-addig néztem ezt a Picasso remeket, és a képen álomba merült Marie-Thérése-t…

A Le Réve (Az álom) c. 1932-es opusz érdekessége egyebek között az, hogy Las Vegas-i milliárdos tulajdonosa pár évvel ezelőtt egy óvatlan mozdulattal könyökével lyukat ütött rajta, éppen mielőtt 148 millió dollárért túladott volna rajta… Én meg addig-addig nézegettem, míg huncut kedvem támadt és picit belenyúltam, hogy teljesen világos, miről álmodott Picasso szeretője. Vagy inkább maga Pablo Mester?

Beethoven: Egmont-nyitány

…vannak kivételek. Ilyen az Egmont-nyitány…

Hajlamos vagyok arra, hogy viszolyogjak minden olyasmitől, amit túl gyakran akarnak az orromra kötni. Egykettőre megcsömörlöm a nyakra-főre ismételt frázisoktól, agyonjátszott zeneszámoktól, a túlhasználatban elkopott szavaktól, arcoktól, képektől. Rám ellenkezőleg hatnak az üptre sugárzott reklámok és olykor még az eredeti műtől is eltaszítanak a sorozatgyártott reprodukciók. Ezért ódzkodom mindenfajta ünneptől is: mindig ugyanazok a közhelyek és külsőségek, azonos rugóra járó rítusok. Amikor december elején felhangzik a rádióban az első Jingle Bell, tudom, jobb, ha Vízkeresztig be sem kapcsolom a készüléket. Ugyanígy semmi gusztusom minden augusztus 20-án újra és újra az István a királyt nézni és hallgatni. Ahogy teltek az évek, egyre korábban kapcsoltam máshová, mígnem most már a főcímnél kattintok.

Ám vannak kivételek. Ilyen az Egmont-nyitány. Pedig ha valamit, hát ezt így őszönte agyonjátsszák a magyar médiában. És mégsem árt neki. Nem tud megkeményedni rajta az a politikai-ideológia hámréteg sem, amely serényen ránő mindannyiszor, amikor az 56-os dokumentum- és művészfilmek, archív felvételek, megemlékezések, kitüntetések és koszorúzások kötelező kísérőzenéjeként felhangzik.

Beethoven felkérésre írt több tételből álló kísérőzenét Goethe azonos című drámájához, ennek a nyitánya vált a legnépszerűbb szimfonikus darabok egyikévé. A színmű központi témája a szabadságvágy és az elnyomás elleni harc, ezt sűríti magába a zene is, így igencsak alkalmasnak bizonyult arra, hogy az 56-os forradalom himnuszává váljon. Azokban a napokban a Magyar Rádió a Nagy Imre-kormány közleményei közti szünetekben újra és újra ezt a muzsikát sugározta, a legenda szerint azért, mert a szerkesztőknek hirtelenjében ezt a lemezt sikerült előkeríteniük. Ha nem pontosan így esett, a történet akkor is ettől szép és kerek: lám, miként talál egymásra a vak véletlen és a történelmi szükségszerűség egy zseniális zeneműben, amely úgy válik a konkrét esemény szimbólumává, hogy le is veti magáról ezt a kötöttséget, minden újbóli felhangzásakor egyetemlegessé tágítja a legnagyszerűbb emberi törekvést. Nem fog rajta az idő, nem ütnek lukat benne a dokumentumfilmek tankjai, nem lehet sem elkoptatni, sem megunni, mert közvetlensége olyan intenzív, hogy minden újrahallgatás az első élmény erejével hat.

———-

Illusztráció: Andrej Aniszimov festménye: Beethoven – Egmont nyitány

És hát akkor maga a mű, egy 2008-as felvételről. Lorin Maazel vezényli a New York-i Filharmonikusokat.

Főblogomból:

Egmont nyitány ’56

A mindig újrafelejtett film – a szabadság apoteózisa

Zabriskie Point (Michelangelo Antonioni, 1970) || Bár egyik sokszor látott kedves filmem, mindig úgy nézem meg, mintha először. Persze a két legemlékezetesebb jelenet – a megható költőiségű szeretkezés a sivatagban és a lassított és többször visszajátszott robbanás – hosszú évek távlatából is pontosan él bennem, de a sztori, a jelenetek egymásutánja kiesik a fejemből azalatt a 8-10 év alatt, ami két nézés között eltelik, így aztán mindig rácsodálkozom nemcsak a történet gyöngécske voltára, hanem arra is, hogy ezt a kicsit sablonos, kicsit erőltetett és eléggé propaganda-ízű cselekményt Antonioni milyen zseniálisan úsztatja át a költészetbe.

Bizony, a filmalkotás társadalomkritikai súlya (ma már?) nem meggyőző, a kommersz és kizsákmányoló Amerika és az elnyomó hatalom képe szinte plakátszerűen leegszerűsítő, ezért jószerével teljesen érdektelen. Ami érdekes, az a film íve és poézise. Ahogy a lázadó diákok laposan dokumentarista újhollámos vitájától és a nagytőkések sematikus elszántságától feltartóztathatatlanul halad a szabadság apoteózisa és a minden rosszat megsemmisítő képzelet felé. A végkifejlet felől nézve már nem lehet, nem is kell számon kérni semmilyen logikátlanságot, esetlegességet vagy vontatottságot. Kár hitetlenkedni a repülőgép-lopáson és a diák pilóta-profizmusán,  inkább vegyük észre az ijesztgetős mélyrepülések szép Hitchcock-parafrázisát (Észak-Északnyugat), s aztán gyönyörködjünk a sivatag zord szépségében és a dűnéket, sziklákat benépesítő szeretkező párokban, értsük meg a hősünket vesztébe szállító repülőgép színesre festésének a szimbolikáját, és nézzük elámulva, ahogy egy lány jámbor képzelete levegőbe repíti az apák és főnökök hivalkodó luxusát. Hippiromantika? Az. De a Mester finom, mégis markáns művészi eszközökkel vetíti elénk a „vietnami” nemzedék vágyakozását valami szebb és tisztább világ iránt. A vetítés 110 perce alatt ne kérdezzük meg, valóra váltak-e vágyaik. Erre majd ott lesz a film újrafelejtésének 8-10  esztendeje.

És persze a világhírnév előtt álló Pink Floydot is illik megemlíteni…

Zabriskie Point – amerikai filmdráma, 1970. Rendezte: Michelangelo Antonioni. Főszereplők: Mark Frechette (Mark), Daria Halprin (Daria).

Bodor Béla és Anosztosz Theosz

Gyakran felidéződik előttem a feledhetetlen Bodor Béla alakja: kevés számú személyes beszélgetésünk, levélváltásaink különböző irodalmi ügyekben, a vele készített interjúm, könyvei, a munkáinkról írt kritikái… No és persze a halálakor átérzett hiány. Akkor ezt írtam blogomban:

„Abban a megtiszteltetésben lehetett részünk, hogy figyelte a munkánkat, írt a könyveinkről. (A Szembesülésről az ő tollából született az egyik legalaposabb kritika: Gravitációs csapda. Éva regényét is értően elemezte: Füzetlapok regénye.) Kivételesen kedves ember volt (ez nem zárta ki kérlelhetetlen kritikusi magatartását), emellett igazi művész, igazi szenvedélyes irodalmár, egyike a szakma szent megszállottjainak. Mindent olvasott, mindenről tudott, még a kis kárpátaljai irodalom marginális kérdéseire is maradt ideje, ereje.

Fájó hiányt hagy maga után – jó volt eddig abban a tudatban írni, hogy ami megjelenik tőlünk, előbb-utóbb az ő szigorú mércéje szerint is megmérettetik.”

 

Ha Bodor Bélára gondolok, mindig eszembe jut egy 2006-os, jellemzőnek mondható, amolyan filoszokhoz illő levélváltásunk is.

Béla rákérdezett, milyen forrásokra támaszkodva hivatkozom regényemben Agnosztosz theoszra, a görögök ismeretlen istenére. Megírtam, hogy én Szenthkuthynál (a Praeben) találkoztam először a névvel és az állítással, miszerint a görögök a Pantheonban néven nevezett isteneik mellett állítottak egy üres talapzatot az ismeretlen istennek is. Aztán találtam más említéseket, Görgey Gábornak is van egy szép írása erről. Az elsődleges forrásoknak  persze nem mentem utána, de most visszagondolva – írtam Bélának – annyi bizonyos, hogy a görög mitológiát feldolgozó könyvekben  erről nem volt semmilyen említés.

Béla erre a következőket írta:

Kedves  Károly,
amennyire utána tudtam nézni, minden utalás ugyanarra  a helyre megy vissza. A klasszikus ókori szövegforrások  és az azokból készült kézikönyvek, mint az ókori lexikon,  nem tudnak ilyesmiről. A forrás az Újszövetség, ApCsel 17.23. Mellékelem a szöveghelyet görögül és magyarul.  (…) A félreértést az okozza, hogy a szöveg nem az áldozati  oltár (thüsziasztérion) szót és nem is a talapzatot jelentő  valamelyik kifejezést választja (ezek ugyanis a köznyelvi görögben állati lábat vagy sámlit is jelentenek, és ez  az adott kontextusban félreérthető lenne), hanem a “bomon”  (bomosz) szót használja, ami egyszerre jelent talapzatot  és oltárt. (Meg minden mást, kocsiállványt, kifejezésekben  átvitt értelemben oltalmat, stb.) Így egyes bibliafordítások  oltárt, mások talapzatot fordítanak. A görög szövegben  nincs kimondva, hogy ez a valami üres, erre csak abból  lehet következtetni, hogy nem nevez meg semmit, ami ezen az oltáron vagy talapzaton áll. Az efféle bizonytalanságokat pedig a bibliafordítók nem szeretik, tehát vagy kimondják, hogy üres a talapzat, vagy az oltár szót használják, némiképp félreérthetően. Az viszont biztos, hogy az “agnoszto  theo” kifejezés írva áll ezen a valamin.

Baráti üdvözlettel
Bodor Béla

διερχόμενος γὰρ καὶ ἀναθεωρῶν τὰ σεβάσματα ὑμῶν εὗρον καὶ βωμὸν ἐν ᾧἐπεγέγραπτο,  Ἀγνώστῳ  θεῷ. ὃ οὖν ἀγνοοῦντες  εὐσεβεῖτε,  τοῦτο  ἐγὼ καταγγέλλω ὑμῖν.  ὁ θεὸς  ὁ ποιήσας  τὸν κόσμον καὶ πάντα τὰ ἐν αὐτῷ,  οὗτος  οὐρανοῦ καὶ γῆς ὑπάρχων  κύριος  οὐκ ἐν χειροποιήτοις  ναοῖς  κατοικεῖ

ApCsel  17.23
Amint  szétnéztem és megtekintettem szentélyeiteket, ráakadtam egy oltárra, amelyen az a felírás állt: Az ismeretlen istennek. Nos, én azt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül  tiszteltek.
ApCsel  17.24
A világot s a benne találhatókat teremtő Isten nem lakik emberi kéz emelte templomokban, hiszen ő az ég és föld  Ura.

Béla eredménye azért látszott több mint érdekesnek, mert mindez egyfelől azt jelentette, hogy fordítási hiba áldozatai vagyunk, másfelől azt, hogy ez az egész alighanem keresztény kreáció. Mindez azonban nem változtatott a szép szimbólumon: az ismeretlen isten számomra továbbra sem vált akképpen értelmezendővé, mint az egyisten ismeretlensége, megfejthetetlensége, hanem mint az ‘ismert’ istenek – jól szerkesztett fikciók – között egy többszörös absztrahálás révén létrehozott fogalom. Az ógörög szellemesség és nem a keresztény misztikum kifejezője, a svédcsavaros semmi, a hatványozott hiány. Mint ahogy regényemben is írom:

A … Szentkuthy-idézetben is szerepelt az ismeretlen isten, akinek a Panteonban üres talapzatot állítottak. Lehet-e  ennél szebben, pontosabban és áttételesebben jellemezni a Semmit? A bölcsen ravasz görögök ugyanis nemcsak a valóságban  nem létező, elsődleges hiányú világot szerkesztették meg mitológiájukkal, amelynek megalkotottsága révén izzó intenzitást adtak, hanem ezen belül és ezen felül még csavartak kettőt a fikción: a képzetes létező részeként létrehozták a képzetes hiányzót, Agnosztosz theoszt, az ismeretlen istent, és hogy még hatványozottabb legyen a hiány jelenvalósága,  üres (!) talapzatot állítottak neki. Az az üresen hagyott  hely a talapzaton, az számomra az abszolút hiány, a Semmi  apoteózisa.

Levélváltásunk, és különösen Béla halála óta én nemigen tudom a Semmit, a Hiányt vagy Agnosztosz theoszt úgy felidézni, hogy az ő jellegzetes alakja meg ne képződnék előttem. Mint ahogy fordítva is igaz: ha Bodor Bélára gondolok, mindig érzem az égető hiányt. Egy éles és figyelő elme hiányát.

Ginsberg Üvöltése

Mit kerteljünk: Jeffrey Friedman és Rob Epstein 2010-es munkája filmalkotásként semmiképpen nem állná meg a helyét a maradandó alkotások között, ha nem Ginsberg monumentális költeménye adná a vázát. Ez a váz azonban oly erős, hogy könnyedén (de súlyos léptekkel) viszi előre a filmet, jószerével csak rá kellett akasztani a jeleneteket. Ezek a következő öt síkon futnak.

Az első: 1955. októberében Allen Ginsberg a San Francisco-i Six Gallery-ben, 29 évesen felolvassa az Üvöltést (szép film noir képek egy füstös helyről, a költőt alakító James Franco szuggesztív interpretációja – és hát persze a nagyon ütős szöveg).

A második: 1957-ben, az alig egy évvel a Howl and Other Poems című Ginsberg-könyv megjelenése után a kiadót perbe fogják obszcén mű terjesztése miatt. A tárgyalás jelenetei képezik a második síkot. Ez a szál gyengébb: a nézetek összecsapását én nem tartottam eléggé drámainak, a vádló, a védő és a tanúk szövegei lehetnének feszesebbek (hogy nem eléggé azok, meglehet, az eredeti tárgyalás jegyzőkönyvéhez való hűségből ered.)

A harmadik sík egy magnó-interjú készítésének az epizódjait rögzíti: a tárgyalással egy időben Ginsberg életéről és az irodalomról beszél a láthatatlan riporternek. Életrajzi vallomásainak, elbeszéléseinek egy része – negyedik sík – meg is elevenedik: jól kamerázott, kifejező képek, jó ritmusú vágások. Amit pedig a költő irodalmi felfogásáról mond, az újra csak olyan jelentőségteljes, hogy mindegy, ül-e vagy fekszik, mikrofonba beszél-e vagy kamerába.

A film sejtésem szerint az ötödik síkon bukik el (nem teljesen, de kicsit azért mégis…): ezek a folyton beékelődő betétek nem egyebek, mint színes animációk (durvábban: rajzfilmek), amelyek képileg (lennének) hivatottak megjeleníteni az Üvöltés látomásos világát. Kevés sikerrel: ami a szövegben lélegzetállítóan szuggesztív, fékezhetetlenül áradó, az animációban elbeszélve inkább komikus, vagy legalábbis olcsó.  A súlyos irodalmi szöveg révén közvetített költői víziókat halálos vétek tényleges látványra „lefordítani”, pláne nem primitíven ábrázolt szeretkező párok és repülő angyalok képében. Ezek nem hozzáadnak, hanem elvesznek az élményből. (Egy filmes ellenpélda: Alan Parker Pink Floyd-filmjében – A fal – az animációs betétek kifejezetten jót tesznek a műnek.)

Az egészet együtt szemlélve számomra úgy tűnt, hogy a stiláris sokféleség nem forrt egésszé, a tárgyalás jólfésült jelenetei kizökkentik a múltidézés poézisét, az interjú dokumentarista vonala pedig a maga kis ügyetlenségeivel ugyan megfelel saját műfajának, de egy művészfilm ambícióit alulmúlja (itt csak a remek szöveg menti meg a gyenge képi világot). Az rajzfilmes illesztmények meg egyenesen degradálják a ginsbergi képzetek intenzitását.

És mégis: nemcsak nézhető, hanem kötelezően megnézendő film az Üvöltés: annak is, aki már találkozott az eredeti verssel, de főleg annak, aki most kerül szembe a modern költészetnek ezzel a kibiztosított bombájával.

A film jó. A hiányérzet onnan ered, hogy Ginsberg viszont zseniális.


több film
Üvöltés (Howl), amerikai filmdráma, 2010. Rendezte: Jeffrey Friedman, Rob Epstein; forgatókönyv: Rob Epstein, Jeffrey Friedman; zeneszerző: Carter Burwell, operatőr: Edward Lachman. Szereplők: James Franco (Allen Ginsberg), Jon Hamm (Jake Ehrlich), David Strathairn (Ralph McIntosh), Mary-Louise Parker (Gail Potter), Jeff Daniels (David Kirk professzor).