Magyar irodalmunk Kárpátalján

Visszatérve rám

(2014-es jegyzetem) Mi tagadást, voltaképp hízelgő rám nézve, hogy amikor a kárpátaljai magyar irodalomról kérdezik a téma valamely felettébb avatott szakértőjét, akkor az újságíró még mindig, tíz évvel az irodalmunkból történt végleges kivonulásom után „velem kérdez”. Korábban Tóth Viktor vezette fel velem élesnek szánt kérdését,  most Lengyel János próbált rám hivatkozva provokálni egy több mint furcsa interjúban . A szenvedő alany mindkét esetben Csordás László, aki sorra okosan tette helyre a dolgokat és még véletlenül sem mondott semmi csiklandósat, amit pedig alighanem ki akartak piszkálni belőle a velem példálózó kérdezők. Pedig Csordás nem a hívem, az ellenkező oldalon motorozik – viszont normális…

Valahogy mégsem fog el attól a büszkeség, hogy önálló gondolat híján az ifjú zsurnaliszták vissza-visszatérnek rám és minden igazi érdemi indok nélkül előcibálnak engem. Ráadásul ezt Lengyel János a beavatatlan olvasó számára alighanem teljesen érthetetlen módon teszi, olyasmikre céloz, ami nem közismert, magyarázattal pedig nem szolgál. A kérdezőn, a kérdezetten és rajtam kívül vajon hányan tudják például a Kárpátalja.ma olvasói közül azt megmondani, pontosan mire is utal L. J. ezzel kérdéssel?:

– Visszatérve még Balla D. Károlyhoz, lehet-e ma még regényt írni, illetve műalkotássá válhat-e a mindenféle talált szövegből összeállított kompozíció?

Merthogy amire utal, még arra sem utal precízen, az én regénybéli eszmefuttatásomban a ma aktualitása nem szerepel, felvetésem általános és teoretikus; na jó: talán inkább csak spekulatív… A mindenféle talált szövegre való célzás sem pontos.  És az egésznek persze semmi köze sem az előző, sem a következő kérdéshez (de a beszélgetés voltaképpeni témájához se sok). A következő kérdés jókora bakugrással már Kovács Vilmos Holnap is élünk c. regényére vonatkozik, Csordás itt már nagyon unhatta az ide-oda kapkodást, le is lövi a dolgot, három mondatba sűrítve azt, amit hosszú tanulmányában részletesen kifejtett (erről írtam korábban, lásd).

Bárhogy is: ezt a mostani interjút tanítani lehetne bármelyik újságíró-főiskolán és mint az állatorvosi tankönyv lován, be lehetne rajta mutatni a rosszul kérdezés főbb tünetcsoportjait. A sok bosszantó sutaság egy pont után mulatságossá válik, ennél a résznél az újságírói betoldás elmésségén szabályosan felkacagtam:

Nincs olyan, hogy valaki egyik este még teljesen amatőrként fekszik le aludni, másnap reggel viszont már remekműveket alkotó zseniként ébred fel. (Ez lenne ám az igazi csoda. – L. J.) Én abban hiszek, hogyha valaki eléggé motivált, kitartó, nem veti meg a kemény munkát, akkor előbb-utóbb rátalál önmagára. A munka viszont nem spórolható meg. Soha.

Vagy mégis. Lengyel Jánosnak szerintem komoly megtakarításai vannak hozzáértésből és igényességből: ezeket minden újságírói produktumából sikerült eddig kispórolnia.

Reklámok

Jeopardy-aforizmák a Wikin

joepardy-parizsban

C. M. Joepardy Párizsban, 1928

Az itt jobbra látható fényképet 1928-ban készítette Tsúszó Sándor egy párizsi kávéház ablaka mögul. Balra Andrè Breton, háttal az akkor Párizsba érkezett Joepardy. Most jöttek ki a kávéházból, Tristan Tzarára várnak, hogy együtt meglátogassák Luis Aragont és megbeszéljék a szürrealisták által háttérbe szorított dadaizmus további sorsát.

A kalandos úton nemrég előkerült fotó közreadásának apropója, hogy nem kis örömömre hosszabb ideje fenn vannak a Wikidézetek között Joepardy-aforizmáim. Nevezetesen azok, amelyeket Szembesülésben idézek tőle. Legnagyobb érdemem azonban vele kapcsolatban nem ez, hanem hogy a keleti egzisztencialista filozófia megteremtésében játszott szerepét megfelelő módon megvilágítottam legrészletesebb magyar életrajzában: Cecil M. Joepardy élete s munkássága.

És akkor az aforizmok:

Balla D. Károly Joepardy-aforizmái

A sirályok a halat szeretik, nem pedig a tengert.
Csónakkal nem lehet átkelni a sivatagon.
Ha nem tudod, merre van Észak, igazodj Dél szerint.
Süketek ritkán botfülűek.
Ha szél nem fújna, vitorla sem kellene.
A sötétségnek nincsenek színei.
A tenger mindig meztelen.
Amit szemed nem hall, azt füled sem láthatja.
A dolgok önmaguk árnyékán fekszenek.
Nem hiánya jellemzi leghívebben a Jelenvalót?
A dolgok vagy önmagukban igazak, vagy sehogy. Dolgok viszont önmagukban nem léteznek. Így hát semmi sem igaz.

Az említett oldalon is szerepel egy fotó. A felirata hiteles, de a pontosság kedvéért annyi még ide kívánkozik, hogy a kalandos sorsú fényképet Hizsnyai Zoltán kutatta fel Tsúszó Sándor nyomában járva, és történetét is ő közölte először, én csak pontosítottam a fotó keletkezésének fontos adatait és én azonosítottam, ki látható rajta Tsúszó társaságában.

Tsúszó Sándor és Cecil M. Jepardy Párizsban

És mert Joepardyt és Tsúszót egyaránt említem benne, itt jegyzem meg, hogy a Wikipédia konkurensének számító Unciklopédiába néhány éve írt szövegeim egy része eltűnt (a Pirézek címszó alatt például több bekezdésem is volt) vagy megrövidült, minden bizonnyal szerkesztői beavatkozás nyomán. Épp ezért most Joepardy és Tsúszó okán ide idézem szerény hozzájárulásomat az Isten szócikkhez:

Isten a különböző filozófiákban és művészeti elméletekben

Az egzisztencialisták (Kierkegaard, Heidegger, BéDéBlogger) az istent a semmi egyik organikus összetevőjének tekintik: „A Semmi két részből áll. Az egyik neve Valami, a másiké Isten.” E tétel értelmezése közben tekintettel kell arra is lenni, hogy a Semmi megismeréséhez vezető út önfelszámoló jelleggel bír.

Egyes művészet- és lélektanfilozófiai felfogások szerint isten azoknak a hiányoknak az összessége, amelyek a gonosz fondorkodása okán a való életből kiszorultak, így isten mint imaginárius valósághiány ismerszik meg a felé közeledők számára.

Cecil M. Jeopardy, a Madagaszkár melletti kis szigeten élő és bengáli nyelven alkotó filozófus és költő, a keleti egzisztencializmus megteremtője szerint isten nem egyéb, mint a komplex létezés állandó együtthatója, azaz egy fix tényező abban a képletben, amely a valós és a képzetes világ közti kölcsönviszonyt fejezi ki.

Tsúszó Sándor, a művészeti izmusok nagy elmélkedője szerint istent az különbözteti meg az összes létező és képzetes lénytől, hogy egyedül őbenne összegződik elválaszthatatlan kognitív egységbe a Jelenség és Lényeg. Azaz isten minden megnyilvánulása egyben lényegét is kifejezi, ugyanakkor lényege nem egyéb, mint maga a megnyilvánulás.


E-köny: József Attila Összes

József Attila műveinek eddigi legteljesebb digitális gyűjeténye

Készítette Zámbó Gergő – még ám hobbiból (respect!). Az életmű egyben, egy helyen korábban sehol nem volt elérhető az interneten, bár az Összes Versek fenn voltak eddig is (például a Magyar Elektronikus Könyvtárban), de itt most böngészhetővé vált az összes egyéb JA-írás is. A rendszer kitűnően kereshető, vannak betűrendes és kronologikus mutatók, a kereső azonnal kiírja a mű címét, amint egyezést az általunk begépelttel; külön érdem, hogy egy-egy speciális lapon a műfajilag összetartozó összes mű egyetlen szövegoldalon jelenik meg, így a korpusz még több keresési lehetőségre ad módot.

Értékelendő az is, hogy nem pusztán a hozzáférhető anyagok egybegyűjtött újraközlése történt, hanem egyfajta kreatív összefésülés, amelyben például  József Attila 1930—1937 közötti tanulmányainak és cikkeinek legújabb kritikai kiadása egyesítve van a kezdetektől 1930-ig írt szövegekkel, illetve
a versek esetében az Akadémiai Kiadónál 1984-ben megjelent Stoll Béla-féle kritikai kiadásnak a már meglévő elektronikus változatán megtörtént a  szöveghibák javítása. Dicséretes, hogy „kiemelt figyelmet fordítottunk a tipográfiára” – és valóban!

Külön egységbe rendezve olvasható a Szabad-ötletek jegyzéke, amely nélkül az Összes Művek természetesen nem lehetne teljes.

József Attila műveinek digitális megjelenéséről utoljára 2008. január 1-jén írtam, amikor is „Egyetlen nap késedelem nélkül elérhetővé tette a Magyar Elektronikus Könyvtár József Attila összes költeményét – két különböző összeállításban is. Mint ismeretes, 2005-ben jogviták miatt a legnagyobb magyar digitális gyűjteményből el kellett távolítani JA műveit. Az érvényes szerzői jog, amelyet a jogörökös érvényesíthet, a szerző halála után 70 esztendőn át védi műveit, közlését engedélyhez köti. Múlt év december 3-án lejárt a 70 év, de a törvény úgy rendelkezik, hogy a védett mű csak a következő év január 1-jétől válik közkinccsé – azaz mától. A MEK honlapján azonnal meg is jelentek a korábban eltávolított állományok”: József Attila életműve újra közkincs.

Más, személyes: Szubjektív József Attila

József Attila Összes a világhálón

A Buborék a Klubrádióban

buborek-multiverzumNem gondoltam volna, hogy Buborék c. versemet cirka 30 évvel a keletkezése után Heller Ágnes, a legjelentősebb élő magyar filozófusok egyike fogja értelmezni és magasra értékelni – ami azért több mint hízelgő rám nézve.

Történt, hogy tegnap üzenetet kaptam Szunyogh Szabolcs író, szerkesztő barátomtól. Van neki egy hétfő esti műsora a Klubrádióban Rakott címmel, és a levelében azt jelzi, hogy előzőleg sajnos nem tudott értesíteni, de utólag hallgassam meg az adást: versekről volt benne szó.

Szabolcs két vendéget hívott azzal, hogy hozzák be magukkal egy-egy kedves versüket és majd a mikrofon előtt jót beszélgetnek róluk. Heller Ágnes egy örök értékű remeket, Arany János A walesi bárdok-ját hozta, a másik vendég, Győri János egyetemi tanár (az ELTE docense) pedig, nem kis meglepetésemre, az én 1986-os keltezésű Buborék c. versemmel rukkolt elő.

Sok-sok mindenről, társadalmi viszonyokról és költői szerepekről, további versekről bőven esett szó a műsorban, a Buborék az egyórás beszélgetés második felében került terítékre kb. abban a kontextusban, mintha a Kölcsey Vanitatum vanitas c. versére írt hasoncímű Orbán Ottó parafrázissal képezne párhuzamot. Kétségtelen, hogy vannak motívumbéli átfedések (pl. maga a buborék, mint hívószó, illetve a körbe, körbe és a körkörös), engem mégis erősen meglepett ez a párhuzamba állítás. Az én 12 sorom – eredeti szándékom szerint legalábbis – egészen másról szól, ugyanakkor lehet-e költő számára nagyobb öröm, minthogy versét újraértelmezik, jelentéshorizontját kitágítják. Piruló arccal hallgattam, hogy mind a tanár úr, mind a filozófusasszony művészileg milyen magasra értékeli soraimat.

Az adás második félórája alább hallgatható meg, versemről a 10. perctől kezdve vissza-visszatérően esik szó.

 

Ezek után lehet-e dolgom elmondani, hogy engem 1986-ban milyen kozmogóniai elmélet inspirált versírásra? Ugye nem!

Buborék

fényes hártyák felszínén
dimenziókról álmodik a fény
pedig csak torzult terek éle koccan
síkok csorba léte gyűrődik a széleken
és végek közé szorítottan
halkan vonaglik a végtelen

buborék-világban élünk s a hártyák
mezején negatívba mártják
magukat a semmik: káosz ez a rend
– gömbről gömbre csúszó idő-kéreg –
s a körkörös burkokon kereng
kereng a szerkesztetlen lényeg

(1986)

Akit mégis furdal a kíváncsiság és tudni szeretni, mi volt a legfőbb ihletőm, íme, az elméletről itt egy 7 évvel ezelőtti cikk, amelynek címe kísértetiesen összecseng az én 22 évvel korábbi versem hetedik sorával: Buborékuniverzumban élünk.

Ezúton köszönöm Szabolcsnak a műsort, és hogy szóba kerülhettem benne.

Én pedig dédelgetem a hiú ábrándot: egyszer majd talán valaki a téridőelmélet felől is értelmezni próbálja Buborékomat 🙂

Forrás: A Klubrádióban versemről

Szöveg-pörformansz: Pécs, 2006

Performance – Az önmagát mintázó torzó. Szövegperformansz – Pécs, 2006 | Az első blogközvetítés. Irodalmi szöveg-projektumok. Az esemény újraalkotott weboldala – BDK

Az önmagát mintázó torzó

szoveg-performansz-plakat

Plakát – kattintásra nagyobb. Az estet szervezte: Halmai-Nagy Róbert

Nyilvános szerepléseim egyik legemlékezetesebbjére 2006. november 7-én került sor Pécsett, a Művészetek Házában, nem túl nagyszámú, de érdeklődő közönség előtt. Az est során kísérletet tettem egy olyanfajta performance bemutatására, amelynek a szöveg áll a középpontjában. Tehát nem a szöveget előadó szerző önmegjelenítő gesztusa képezi a művészeti akció lényegét, hanem az általa létrehozott szövegkorpuszok kerülnek változatos bemutatásra. Eközben persze a magam és a helyszín technikai korlátjaihoz kellett igazodnom, így nem mutathattam be szavakból szerkesztett kinetikus szobrokat, nem jelenítettem meg a közönség feje fölött verssorokat sem fényújság, sem szóvillogtató lézer-hologram formájában, nem vette fel lilás füstalakzat legújabb regényhősöm beszélő alakját – és sok egyéb látványos lehetőséggel-lehetetlenséggel sem éltem/élhettem. Rendelkezésemre állt azonban egy projektor, ezen mutathattam be előre elkészített anyagomat, s amit igen részletes szóbeli magyarázatokkal láttam el, az 3 szövegprojektumom volt, éspedig:

  • A hiányban sarjadó szöveg (Pilinszky-projektumom)
  • A szöveggel bekerített hiány (Szembesülés c. hiányregényem)
  • A hiányokkal ékes szöveg (Tejmozi)

Ezek részletezése közben alaposan körbejártam a valóság ábrázolása és az ábrázolás valósága, valamint a művészileg megszerkesztett Semmi problémakörét. Fontos kapcsolódási szál, hogy minderre az éppen az előző évben Pécsett kiadott Szembesülés okán került sor (Pro Pannonia Kiadó, 2005.)

De voltak egyéb szövegpörgető adalékok is, pl. a terembe érkezők mindegyike talált a székén egy cédulát (C-dult), rajta egy aforizmámmal, a rendezvény középső részében nekem feltett moderátori kérdésekre (Balogh Róbert volt a szövegindukátor) pedig úgy adtam feleleteket, hogy válaszaim kulcsszavaiból (melyeket cédulán felmutattam) végül kirakhattam egy újabb aforizmát

El Lobo online blogközvetítése

Nóvuma volt a rendezvénynek, hogy élő blogközvetítés kísérte. Ezt kedves pécsi bloggertársam, az akkor El Lobo nicken ismertté vált Bognár László celebrálta laptopjáról: ismerőseink, barátain, a honlapjainkra látogató érdeklődők jó előre értesültek arról, hogy a rendezvény ideje alatt László és blogja közvetítésével követhetik az eseményeket és kérdéseket is feltehetnek nekem. Ebben, ilyesmiben nem voltunk eléggé járatosak, sem idő, sem figyelem, sem technika nem jutott elegendő a valós idejű kommunikációra – de a blogközvetítés és az interakció megvalósult, és ezzel az irodalmi performanszok történetében talán valamiféle elsőséget tudhatunk magunkénak. Örök hálám és köszönetem érte legrégibb, legkedvesebb blogger-barátomnak, továbbá meghívómnak, azt estet szervező és a technikát biztosító Halmai-Nagy Róbertnek.

Az újraalkotott weboldal a régi cím alatt

bdk-performansz-pecs

Szövegperformance

A számomra fontos rendezvényre és előadásomra igen alaposan felkészültem nemcsak fejben, hanem írott és prezentációs anyaggal, mi több, megelőzőleg akkori fapados blogomban meglehetősen nagy virtuális feneket kerítettem az eseménynek, megírtam például, hogy a pécsi Művészetek Háza a keretrendezvényül szolgáló Salvador Dalí-kiállítást bemutató weboldalán (és nyomtatott prospektusán) a katalán zseniről általam fogalmazott mondatokat fedeztem fel. Kapcsolódó, Pécshez köthető témákból még kis vetélkedőt is rendeztem olvasóimnak, illetve készítettem egy összefoglaló weblapot is az összes adalékkal, hivatkozással. Ennek http://pecs.balla.biz volt az elérhetősége és jól szolgálta a rá bízott feladatot. Ám a balla.biz domaintól pár évvel később megváltam, úgy gondoltam, nincs és nem lesz rá szükségem. Amikor azonban keresőoptimalizálással kezdtem foglalkozni, nagyon megbántam, hogy nem tartottam meg: jól bejáratott, értékes webhely volt – ahelyett, hogy használhattam volna, a semmibe mutató linkek sokaságával kellett szembenéznem. Újraregisztráltam volna, de már foglalt volt… Lassan el is felejtettem volna, de mostanában újra eszembe jutott egy nem működő link okán – és kiderült, senki sem használja, újra regisztrálható. Ennek örömére újraalkottam pécsi szövegperformanszom bemutató oldalát, onnan érhető el az élő blogközvetítés linkje csakúgy, mint Bognár László rólam pécsi szereplésem előkészítéseként írt 5 részes blogesszéje. Látogassátok meg:

És ha már lendületben voltam, részben rekonstruáltam az ugyancsak 2006-os első magyar SEO-verseny okán a pillangosziv.balla.biz alatt készített versenyoldalamat is, ez még nincs teljesen rendben, de tettem fölé egy összefoglalót, így bárki megtudhatja,

Forrás: Szövegperformanszom: Pécs, 2006

Vissza a provinciába

Elszármazott alkotótársaim némelyikének éppen ez a csökött provincia kínálja az egyetlen lehetőséget, hogy nevüket az irodalomtörténetbe becsempésszék.

Ungvo1Tíz évvel ezelőtt az érintett neveket, könyv-, folyóirat- és lapcímeket is leírtam volna egy ilyen jegyzetben, mivel afféle szókimondó kekecblogger voltam. Kicsit már csodálkozom is azon, hogy mennyit tudtam háborogni nem csupán vaskosabb visszaéléseken, durva mulasztásokon, hanem inkább csak mulatságos tévedéseken, mekkora feneket kerítettem annak, ha rosszul idéztek egy verset, ha összetévesztettek két írót vagy helytelenül írták le nevüket. Nem tudtam szó nélkül hagyni az ilyen lapszusokat. Gondolta a fene, hogy a kollégáimmal ápolt, akkor már nem felhőtlen, de még barátinak mondható kapcsolataim emiatt (hm. valóban emiatt? vagy inkább a műveikről, teljesítményükről írt elemzéseim miatt?) sorra megszűnnek barátinak lenni. Minthogy azonban megszűntek, most már semmit nem rontana a helyzetemen, ha újra nevükön nevezném őket most, amikor egy sajátos jelenségről írok pár bekezdést. Mégsem teszem, mert maga a jelenség érdekesebb, mint a szereplői.

Nem most lettem erre a furcsaságra figyelmes, hanem akkor, amikor először tűnt fel: Kárpátalját elhagyó alkotótársaim valamilyen okból nem futnak be írói karriert Magyarországon. Nemhogy jelentőset, közepeset sem. Itthoni és ottani pályájuk alakulása alapján változatos variációk adódnak. Néhány tipikus.

  • itthon gyenge író-költő volt, ennek ellenére helyi orgánumokban rendszeresen megjelentek írásai, Magyarországon nem vagy alig-alig talált publikációs teret
  • itthon a jobbak közé tartozott, áttelepülve néhány (kötet-)próbálkozás után elhallgatott
  • itthon nemcsak ígéretes tehetségnek, hanem reménybeli irodalomújítónak számított, teljesítménye alapján afféle húzónév lehetett volna – Magyarországon esetleg eljutott néhány visszhangtalan kötetig, de nem emelte be egyik kánon sem – majd irodalmárként elhallgatott
  • itthon a kárpátaljaiság megtestesítőjeként vált népszerűvé, a szülőföld és népe iránti ragaszkodást emelte  költészetének fő motívumává, ez nem akadályozta meg az áttelepülésben  – azóta is a misszió felhúzó erejére támaszkodik, nem az írásművészetre
  • itthon első vonalbeli alkotónak számított, helyi értékű karriert futhatott volna be, odaát nem igazán tudott az írótársadalomba beilleszkedni, lassan a középszerből is kikopni látszik

Lehetne még további sorsok alapján több verziót említeni (a fentiek sem feltétlenül egy konkrét emberre húzhatók rá, több helyütt igyekeztem tipizálni), például aszerint is megvizsgálva a folyamatot, hogy más pályán sikeresek lettek-e, hogy munkájukban-sikerükben volt-e, van-e szerepe származásuknak, netán éppen kárpátaljaiságukra hivatkozva nyertek működési teret. De nem ebbe az irányba akarom kifuttatni a dolgot. Hanem abba, hogy:

A kárpátaljáról áttelepült  irodalmárok jó néhánya, miközben és miután Magyarországon szakmai sikert vagy egyáltalán nem ért el, vagy csak rövid időre és csak viszonylag szűk körben nyert ismertséget, kapott megjelenési lehetőséget és érdemi szakmai visszhangot, aközben és azután visszaintegrálódott a kárpátaljai irodalmi folyamatba. Ami önmagában még nem is lenne furcsa. A furcsa az, amikor egy kárpátaljai magyar könyvkiadó a huszonöt éve Magyarországon élő alkotó könyvét a határon túli könyvkiadást támogató magyarországi minisztériumi keretből pályázza meg és az így elnyert támogatásból adja ki.

Mentőkörülményt persze ezret találhatunk. Ott vannak az emberi motivációk (megélhetés, dicsvágy), joggal hivatkozhatunk a szülőföld hívó szavára és a hozzá való ragaszkodásra, vagy érvelhetünk akár azzal is, hogy az itthoni irodalmi felhozatal oly annyira gyenge, hogy a kiadóink nem dúskálnak a nívós hazai kéziratokban, így kapóra jöhet az ilyen visszatagozódás, így aztán jobban jár a honi olvasó, ha az itthon működők önképzőköri művei helyett az esetleg néhány kötet erejéig Magyarországon is helyét megálló tehetségesebb szerző visszaszármaztatott műveit olvassa.

A gyakorlat mindenesetre valóban ez: áttelepült alkotótársaim egy része felhagyott az irodalommal, egy másik része pedig többségében vagy továbbra is, vagy újra itthon publikál és adat ki könyvet. Nekem az egészben az a legfurcsább, hogy azt gondolnám: akinek sikerült kiszabadulnia az itthoni kisszerűségek, kezdetlegesség közül, aki maga mögött hagyta a szellemi igénytelenség állott légkörét és évek-évtizedek óta egy a kárpátaljainál minden tekintetben sokkal több esélyt nyújtó közegben él, ahol a magyar nyelvhasználat elé nem gördítenek akadályokat, ahol a publikációs lehetőségek száma mégiscsak több százszorosa az itthoninak, ahol a hátrahagyott szűklátókörűség és beszűkültség helyett adott a stílusok és irányzatok széles palettája, ahol sokszínű, változatos a közönség érdeklődése, ahol ezerszer pezsgőbb, színesebb és színvonalasabb a kulturális élet – nos, aki (bármilyen szigorúan is nézzük:) a kárpátaljai magyarság adottságaihoz képest nagyságrendekkel nagyobb szellemi tágasságban élhet, alkothat és érvényesülhet, az – gondolnám – nem dönthet úgy, hogy a sorsa vert nyomoronc kárpátaljai magyar provinciába kapaszkodva próbál alkotóként mégis valami eredményt elérni. Gondolnám. De tévednék, mert a tapasztalat alaposan rám cáfol. Elszármazott alkotótársaim némelyikének éppen ez a csökött provincia kínálja az egyetlen lehetőséget, hogy nevüket az irodalomtörténetbe becsempésszék.

Forrás: Vissza a provinciába