Альберт Йолка

2019 áprilisában újra netnaplót írhattam a Literán (korábban 2006-ban), a négy naplójegyzet közül egyben Alberd Yollakáról írtam. Szerteágazó kapcsolatunknak csak a főbb epizódjait említettem, az alábbi, 2012-es feljegyzésemnek csak az első mozzanatát emeltem ki, holott a többi is érdekes.

Költőtársam alighanem megorrolt rám, amiért versbe foglaltam a nevét… Történt, hogy a lív származású finn költő, Alberd Yollaka, miután fordításomban a legnagyobb finnugor nép irodalombarátai is olvashatták verseit, intenzív érdeklődést kezdett mutatni a számára korábban kevéssé ismert magyar kultúra iránt. Érdekes módon előbb a magyar zenéhez közelített. Ekkor állapította meg szellemesen, hogy ha egy muzsikáról első hallásra nem tudja eldönteni, hogy vajon Brams Magyar táncai vagy Liszt Magyar rapszódiái szólnak-e, akkor az a zeneszám nagy valószínűséggel Monti Csárdása.

A főként felszínes jegyeket viselő „nagyon magyaros hangzások” után azonban jóval mélyebbre ásott. Megismerkedett Bartók világával, el is mélyedt néhány művében. A Concerto többszöri meghallgatása után például az lett a határozott véleménye, hogy a mű felépítése grammatikai struktúrákat követ. Illetve hát – fejtegette tovább – maguk a nyelvi szerkezetek voltaképp agyunk belső konstrukciójának a leképeződései, így végső soron a magyar nyelv és a bartóki muzsika azonos töröl fakad: emberi és nemzeti mivoltunk legmélyebb lényegéből.

A zenei kitérő után Yollaka még tett kis kirándulást a XX. század elejének magyar festészetében, Bortnyik Sándort azonnal kinevezte legnagyobb kedvencének, majd visszatért nyelvünk alaposabb elsajátításához.  Ma már csaknem folyékonyan olvassa Arany balladáit és saját bevallása szerint nagyon sajnálja, hogy a keleti nyelvekben való elmerülése helyett nem ennek a rokonnyelvnek a szépségeivel ismerkedett meg alaposabban. Merthogy a magyarban sokkal erősebb misztikus jelleget érez, mint például a bengáliban, amely utóbbinak pedig épp spirituális voltát bizonygatta doktori értekezésében. A magyar nyelv transzcendens dimenziókat nyit meg, beszélőjét kiemeli a hétköznapiságból, talán ezért is alkalmasabb arra, hogy poétikai tartalmakat jelenítsünk meg általa, mint, mondjuk, politikai realitásokat – állítja teljes határozottsággal.

Meglátásait hosszan és tudományosan fejtegető, nehezen emészthető hipotéziseket sorakoztató levelére írt válaszomban az alábbi szóviccet engedtem meg magamnak:

Ma írt nekem Yollaka,
ettől lettem jóllakva.

A finn kolléga alighanem megorrolt emiatt. Kicsit bosszúsan megjegyezte, hogy más ajkú ismerősei rendszeresen viccet csinálnak a nevéből, minden nyelvben akad olyan szó, amellyé torzítva az ő „értelmetlen” neve jelentést kap. Orosz barátai például kivétel nélkül Karácsonyfácskának becézik és így használják nevét: Альберт Йолка.

Magyar irodalmunk Kárpátalján

Visszatérve rám

(2014-es jegyzetem) Mi tagadást, voltaképp hízelgő rám nézve, hogy amikor a kárpátaljai magyar irodalomról kérdezik a téma valamely felettébb avatott szakértőjét, akkor az újságíró még mindig, tíz évvel az irodalmunkból történt végleges kivonulásom után „velem kérdez”. Korábban Tóth Viktor vezette fel velem élesnek szánt kérdését,  most Lengyel János próbált rám hivatkozva provokálni egy több mint furcsa interjúban . A szenvedő alany mindkét esetben Csordás László, aki sorra okosan tette helyre a dolgokat és még véletlenül sem mondott semmi csiklandósat, amit pedig alighanem ki akartak piszkálni belőle a velem példálózó kérdezők. Pedig Csordás nem a hívem, az ellenkező oldalon motorozik – viszont normális…

Valahogy mégsem fog el attól a büszkeség, hogy önálló gondolat híján az ifjú zsurnaliszták vissza-visszatérnek rám és minden igazi érdemi indok nélkül előcibálnak engem. Ráadásul ezt Lengyel János a beavatatlan olvasó számára alighanem teljesen érthetetlen módon teszi, olyasmikre céloz, ami nem közismert, magyarázattal pedig nem szolgál. A kérdezőn, a kérdezetten és rajtam kívül vajon hányan tudják például a Kárpátalja.ma olvasói közül azt megmondani, pontosan mire is utal L. J. ezzel kérdéssel?:

– Visszatérve még Balla D. Károlyhoz, lehet-e ma még regényt írni, illetve műalkotássá válhat-e a mindenféle talált szövegből összeállított kompozíció?

Merthogy amire utal, még arra sem utal precízen, az én regénybéli eszmefuttatásomban a ma aktualitása nem szerepel, felvetésem általános és teoretikus; na jó: talán inkább csak spekulatív… A mindenféle talált szövegre való célzás sem pontos.  És az egésznek persze semmi köze sem az előző, sem a következő kérdéshez (de a beszélgetés voltaképpeni témájához se sok). A következő kérdés jókora bakugrással már Kovács Vilmos Holnap is élünk c. regényére vonatkozik, Csordás itt már nagyon unhatta az ide-oda kapkodást, le is lövi a dolgot, három mondatba sűrítve azt, amit hosszú tanulmányában részletesen kifejtett (erről írtam korábban, lásd).

Bárhogy is: ezt a mostani interjút tanítani lehetne bármelyik újságíró-főiskolán és mint az állatorvosi tankönyv lován, be lehetne rajta mutatni a rosszul kérdezés főbb tünetcsoportjait. A sok bosszantó sutaság egy pont után mulatságossá válik, ennél a résznél az újságírói betoldás elmésségén szabályosan felkacagtam:

Nincs olyan, hogy valaki egyik este még teljesen amatőrként fekszik le aludni, másnap reggel viszont már remekműveket alkotó zseniként ébred fel. (Ez lenne ám az igazi csoda. – L. J.) Én abban hiszek, hogyha valaki eléggé motivált, kitartó, nem veti meg a kemény munkát, akkor előbb-utóbb rátalál önmagára. A munka viszont nem spórolható meg. Soha.

Vagy mégis. Lengyel Jánosnak szerintem komoly megtakarításai vannak hozzáértésből és igényességből: ezeket minden újságírói produktumából sikerült eddig kispórolnia.

Jeopardy-aforizmák a Wikin

C. M. Joepardy Párizsban, 1928

Az itt jobbra látható fényképet 1928-ban készítette Tsúszó Sándor egy párizsi kávéház ablaka mögul. Balra Andrè Breton, háttal az akkor Párizsba érkezett Joepardy. Most jöttek ki a kávéházból, Tristan Tzarára várnak, hogy együtt meglátogassák Luis Aragont és megbeszéljék a szürrealisták által háttérbe szorított dadaizmus további sorsát.

A kalandos úton nemrég előkerült fotó közreadásának apropója, hogy nem kis örömömre hosszabb ideje fenn vannak a Wikidézetek között Joepardy-aforizmáim. Nevezetesen azok, amelyeket Szembesülésben idézek tőle. Legnagyobb érdemem azonban vele kapcsolatban nem ez, hanem hogy a keleti egzisztencialista filozófia megteremtésében játszott szerepét megfelelő módon megvilágítottam legrészletesebb magyar életrajzában: Cecil M. Joepardy élete s munkássága.

És akkor az aforizmok:

Balla D. Károly Joepardy-aforizmái

A sirályok a halat szeretik, nem pedig a tengert.
Csónakkal nem lehet átkelni a sivatagon.
Ha nem tudod, merre van Észak, igazodj Dél szerint.
Süketek ritkán botfülűek.
Ha szél nem fújna, vitorla sem kellene.
A sötétségnek nincsenek színei.
A tenger mindig meztelen.
Amit szemed nem hall, azt füled sem láthatja.
A dolgok önmaguk árnyékán fekszenek.
Nem hiánya jellemzi leghívebben a Jelenvalót?
A dolgok vagy önmagukban igazak, vagy sehogy. Dolgok viszont önmagukban nem léteznek. Így hát semmi sem igaz.

Az említett oldalon is szerepel egy fotó. A felirata hiteles, de a pontosság kedvéért annyi még ide kívánkozik, hogy a kalandos sorsú fényképet Hizsnyai Zoltán kutatta fel Tsúszó Sándor nyomában járva, és történetét is ő közölte először, én csak pontosítottam a fotó keletkezésének fontos adatait és én azonosítottam, ki látható rajta Tsúszó társaságában.

Tsúszó Sándor és Cecil M. Jepardy Párizsban

És mert Joepardyt és Tsúszót egyaránt említem benne, itt jegyzem meg, hogy a Wikipédia konkurensének számító Unciklopédiába néhány éve írt szövegeim egy része eltűnt (a Pirézek címszó alatt például több bekezdésem is volt) vagy megrövidült, minden bizonnyal szerkesztői beavatkozás nyomán. Épp ezért most Joepardy és Tsúszó okán ide idézem szerény hozzájárulásomat az Isten szócikkhez:

Isten a különböző filozófiákban és művészeti elméletekben

Az egzisztencialisták (Kierkegaard, Heidegger, BéDéBlogger) az istent a semmi egyik organikus összetevőjének tekintik: „A Semmi két részből áll. Az egyik neve Valami, a másiké Isten.” E tétel értelmezése közben tekintettel kell arra is lenni, hogy a Semmi megismeréséhez vezető út önfelszámoló jelleggel bír.

Egyes művészet- és lélektanfilozófiai felfogások szerint isten azoknak a hiányoknak az összessége, amelyek a gonosz fondorkodása okán a való életből kiszorultak, így isten mint imaginárius valósághiány ismerszik meg a felé közeledők számára.

Cecil M. Jeopardy, a Madagaszkár melletti kis szigeten élő és bengáli nyelven alkotó filozófus és költő, a keleti egzisztencializmus megteremtője szerint isten nem egyéb, mint a komplex létezés állandó együtthatója, azaz egy fix tényező abban a képletben, amely a valós és a képzetes világ közti kölcsönviszonyt fejezi ki.

Tsúszó Sándor, a művészeti izmusok nagy elmélkedője szerint istent az különbözteti meg az összes létező és képzetes lénytől, hogy egyedül őbenne összegződik elválaszthatatlan kognitív egységbe a Jelenség és Lényeg. Azaz isten minden megnyilvánulása egyben lényegét is kifejezi, ugyanakkor lényege nem egyéb, mint maga a megnyilvánulás.

---

E-köny: József Attila Összes

József Attila műveinek eddigi legteljesebb digitális gyűjeténye

Készítette Zámbó Gergő – még ám hobbiból (respect!). Az életmű egyben, egy helyen korábban sehol nem volt elérhető az interneten, bár az Összes Versek fenn voltak eddig is (például a Magyar Elektronikus Könyvtárban), de itt most böngészhetővé vált az összes egyéb JA-írás is. A rendszer kitűnően kereshető, vannak betűrendes és kronologikus mutatók, a kereső azonnal kiírja a mű címét, amint egyezést az általunk begépelttel; külön érdem, hogy egy-egy speciális lapon a műfajilag összetartozó összes mű egyetlen szövegoldalon jelenik meg, így a korpusz még több keresési lehetőségre ad módot.

Értékelendő az is, hogy nem pusztán a hozzáférhető anyagok egybegyűjtött újraközlése történt, hanem egyfajta kreatív összefésülés, amelyben például  József Attila 1930—1937 közötti tanulmányainak és cikkeinek legújabb kritikai kiadása egyesítve van a kezdetektől 1930-ig írt szövegekkel, illetve
a versek esetében az Akadémiai Kiadónál 1984-ben megjelent Stoll Béla-féle kritikai kiadásnak a már meglévő elektronikus változatán megtörtént a  szöveghibák javítása. Dicséretes, hogy „kiemelt figyelmet fordítottunk a tipográfiára” – és valóban!

Külön egységbe rendezve olvasható a Szabad-ötletek jegyzéke, amely nélkül az Összes Művek természetesen nem lehetne teljes.

József Attila műveinek digitális megjelenéséről utoljára 2008. január 1-jén írtam, amikor is „Egyetlen nap késedelem nélkül elérhetővé tette a Magyar Elektronikus Könyvtár József Attila összes költeményét – két különböző összeállításban is. Mint ismeretes, 2005-ben jogviták miatt a legnagyobb magyar digitális gyűjteményből el kellett távolítani JA műveit. Az érvényes szerzői jog, amelyet a jogörökös érvényesíthet, a szerző halála után 70 esztendőn át védi műveit, közlését engedélyhez köti. Múlt év december 3-án lejárt a 70 év, de a törvény úgy rendelkezik, hogy a védett mű csak a következő év január 1-jétől válik közkinccsé – azaz mától. A MEK honlapján azonnal meg is jelentek a korábban eltávolított állományok”: József Attila életműve újra közkincs.

Más, személyes: Szubjektív József Attila

József Attila Összes a világhálón

A Buborék a Klubrádióban

Nem gondoltam volna, hogy Buborék c. versemet cirka 30 évvel a keletkezése után Heller Ágnes, a legjelentősebb élő magyar filozófusok egyike fogja értelmezni és magasra értékelni – ami azért több mint hízelgő rám nézve.

Történt, hogy tegnap üzenetet kaptam Szunyogh Szabolcs író, szerkesztő barátomtól. Van neki egy hétfő esti műsora a Klubrádióban Rakott címmel, és a levelében azt jelzi, hogy előzőleg sajnos nem tudott értesíteni, de utólag hallgassam meg az adást: versekről volt benne szó.

Szabolcs két vendéget hívott azzal, hogy hozzák be magukkal egy-egy kedves versüket és majd a mikrofon előtt jót beszélgetnek róluk. Heller Ágnes egy örök értékű remeket, Arany János A walesi bárdok-ját hozta, a másik vendég, Győri János egyetemi tanár (az ELTE docense) pedig, nem kis meglepetésemre, az én 1986-os keltezésű Buborék c. versemmel rukkolt elő.

Sok-sok mindenről, társadalmi viszonyokról és költői szerepekről, további versekről bőven esett szó a műsorban, a Buborék az egyórás beszélgetés második felében került terítékre kb. abban a kontextusban, mintha a Kölcsey Vanitatum vanitas c. versére írt hasoncímű Orbán Ottó parafrázissal képezne párhuzamot. Kétségtelen, hogy vannak motívumbéli átfedések (pl. maga a buborék, mint hívószó, illetve a körbe, körbe és a körkörös), engem mégis erősen meglepett ez a párhuzamba állítás. Az én 12 sorom – eredeti szándékom szerint legalábbis – egészen másról szól, ugyanakkor lehet-e költő számára nagyobb öröm, minthogy versét újraértelmezik, jelentéshorizontját kitágítják. Piruló arccal hallgattam, hogy mind a tanár úr, mind a filozófusasszony művészileg milyen magasra értékeli soraimat.

Az adás második félórája alább hallgatható meg, versemről a 10. perctől kezdve vissza-visszatérően esik szó.

 

Ezek után lehet-e dolgom elmondani, hogy engem 1986-ban milyen kozmogóniai elmélet inspirált versírásra? Ugye nem!

Buborék

fényes hártyák felszínén
dimenziókról álmodik a fény
pedig csak torzult terek éle koccan
síkok csorba léte gyűrődik a széleken
és végek közé szorítottan
halkan vonaglik a végtelen

buborék-világban élünk s a hártyák
mezején negatívba mártják
magukat a semmik: káosz ez a rend
– gömbről gömbre csúszó idő-kéreg –
s a körkörös burkokon kereng
kereng a szerkesztetlen lényeg

(1986)

Akit mégis furdal a kíváncsiság és tudni szeretni, mi volt a legfőbb ihletőm, íme, az elméletről itt egy 7 évvel ezelőtti cikk, amelynek címe kísértetiesen összecseng az én 22 évvel korábbi versem hetedik sorával: Buborékuniverzumban élünk.

Ezúton köszönöm Szabolcsnak a műsort, és hogy szóba kerülhettem benne.

Én pedig dédelgetem a hiú ábrándot: egyszer majd talán valaki a téridőelmélet felől is értelmezni próbálja Buborékomat 🙂

Forrás: A Klubrádióban versemről

Szöveg-pörformansz: Pécs, 2006

Performance – Az önmagát mintázó torzó. Szövegperformansz – Pécs, 2006 | Az első blogközvetítés. Irodalmi szöveg-projektumok. Az esemény újraalkotott weboldala – BDK

Az önmagát mintázó torzó

Plakát – kattintásra nagyobb. Az estet szervezte: Halmai-Nagy Róbert

Nyilvános szerepléseim egyik legemlékezetesebbjére 2006. november 7-én került sor Pécsett, a Művészetek Házában, nem túl nagyszámú, de érdeklődő közönség előtt. Az est során kísérletet tettem egy olyanfajta performance bemutatására, amelynek a szöveg áll a középpontjában. Tehát nem a szöveget előadó szerző önmegjelenítő gesztusa képezi a művészeti akció lényegét, hanem az általa létrehozott szövegkorpuszok kerülnek változatos bemutatásra. Eközben persze a magam és a helyszín technikai korlátjaihoz kellett igazodnom, így nem mutathattam be szavakból szerkesztett kinetikus szobrokat, nem jelenítettem meg a közönség feje fölött verssorokat sem fényújság, sem szóvillogtató lézer-hologram formájában, nem vette fel lilás füstalakzat legújabb regényhősöm beszélő alakját – és sok egyéb látványos lehetőséggel-lehetetlenséggel sem éltem/élhettem. Rendelkezésemre állt azonban egy projektor, ezen mutathattam be előre elkészített anyagomat, s amit igen részletes szóbeli magyarázatokkal láttam el, az 3 szövegprojektumom volt, éspedig:

• A hiányban sarjadó szöveg (Pilinszky-projektumom)
• A szöveggel bekerített hiány (Szembesülés c. hiányregényem)
• A hiányokkal ékes szöveg (Tejmozi)

Ezek részletezése közben alaposan körbejártam a valóság ábrázolása és az ábrázolás valósága, valamint a művészileg megszerkesztett Semmi problémakörét. Fontos kapcsolódási szál, hogy minderre az éppen az előző évben Pécsett kiadott Szembesülés okán került sor (Pro Pannonia Kiadó, 2005.)

De voltak egyéb szövegpörgető adalékok is, pl. a terembe érkezők mindegyike talált a székén egy cédulát (C-dult), rajta egy aforizmámmal, a rendezvény középső részében nekem feltett moderátori kérdésekre (Balogh Róbert volt a szövegindukátor) pedig úgy adtam feleleteket, hogy válaszaim kulcsszavaiból (melyeket cédulán felmutattam) végül kirakhattam egy újabb aforizmát

El Lobo online blogközvetítése

Nóvuma volt a rendezvénynek, hogy élő blogközvetítés kísérte. Ezt kedves pécsi bloggertársam, az akkor El Lobo nicken ismertté vált Bognár László celebrálta laptopjáról: ismerőseink, barátain, a honlapjainkra látogató érdeklődők jó előre értesültek arról, hogy a rendezvény ideje alatt László és blogja közvetítésével követhetik az eseményeket és kérdéseket is feltehetnek nekem. Ebben, ilyesmiben nem voltunk eléggé járatosak, sem idő, sem figyelem, sem technika nem jutott elegendő a valós idejű kommunikációra – de a blogközvetítés és az interakció megvalósult, és ezzel az irodalmi performanszok történetében talán valamiféle elsőséget tudhatunk magunkénak. Örök hálám és köszönetem érte legrégibb, legkedvesebb blogger-barátomnak, továbbá meghívómnak, azt estet szervező és a technikát biztosító Halmai-Nagy Róbertnek.

Az újraalkotott weboldal a régi cím alatt

Szövegperformance

A számomra fontos rendezvényre és előadásomra igen alaposan felkészültem nemcsak fejben, hanem írott és prezentációs anyaggal, mi több, megelőzőleg akkori fapados blogomban meglehetősen nagy virtuális feneket kerítettem az eseménynek, megírtam például, hogy a pécsi Művészetek Háza a keretrendezvényül szolgáló Salvador Dalí-kiállítást bemutató weboldalán (és nyomtatott prospektusán) a katalán zseniről általam fogalmazott mondatokat fedeztem fel. Kapcsolódó, Pécshez köthető témákból még kis vetélkedőt is rendeztem olvasóimnak, illetve készítettem egy összefoglaló weblapot is az összes adalékkal, hivatkozással. Ennek http://pecs.balla.biz volt az elérhetősége és jól szolgálta a rá bízott feladatot. Ám a balla.biz domaintól pár évvel később megváltam, úgy gondoltam, nincs és nem lesz rá szükségem. Amikor azonban keresőoptimalizálással kezdtem foglalkozni, nagyon megbántam, hogy nem tartottam meg: jól bejáratott, értékes webhely volt – ahelyett, hogy használhattam volna, a semmibe mutató linkek sokaságával kellett szembenéznem. Újraregisztráltam volna, de már foglalt volt… Lassan el is felejtettem volna, de mostanában újra eszembe jutott egy nem működő link okán – és kiderült, senki sem használja, újra regisztrálható. Ennek örömére újraalkottam pécsi szövegperformanszom bemutató oldalát, onnan érhető el az élő blogközvetítés linkje csakúgy, mint Bognár László rólam pécsi szereplésem előkészítéseként írt 5 részes blogesszéje. Látogassátok meg:

• Az önmagát mintázó torzó – Szövegperformansz, Pécs 2006

És ha már lendületben voltam, részben rekonstruáltam az ugyancsak 2006-os első magyar SEO-verseny okán a pillangosziv.balla.biz alatt készített versenyoldalamat is, ez még nincs teljesen rendben, de tettem fölé egy összefoglalót, így bárki megtudhatja,

• Mi volt a Pillangószív SEO-verseny 2006-ban

Forrás: Szövegperformanszom: Pécs, 2006

Vissza a provinciába

Elszármazott alkotótársaim némelyikének éppen ez a csökött provincia kínálja az egyetlen lehetőséget, hogy nevüket az irodalomtörténetbe becsempésszék.

Tíz évvel ezelőtt az érintett neveket, könyv-, folyóirat- és lapcímeket is leírtam volna egy ilyen jegyzetben, mivel afféle szókimondó kekecblogger voltam. Kicsit már csodálkozom is azon, hogy mennyit tudtam háborogni nem csupán vaskosabb visszaéléseken, durva mulasztásokon, hanem inkább csak mulatságos tévedéseken, mekkora feneket kerítettem annak, ha rosszul idéztek egy verset, ha összetévesztettek két írót vagy helytelenül írták le nevüket. Nem tudtam szó nélkül hagyni az ilyen lapszusokat. Gondolta a fene, hogy a kollégáimmal ápolt, akkor már nem felhőtlen, de még barátinak mondható kapcsolataim emiatt (hm. valóban emiatt? vagy inkább a műveikről, teljesítményükről írt elemzéseim miatt?) sorra megszűnnek barátinak lenni. Minthogy azonban megszűntek, most már semmit nem rontana a helyzetemen, ha újra nevükön nevezném őket most, amikor egy sajátos jelenségről írok pár bekezdést. Mégsem teszem, mert maga a jelenség érdekesebb, mint a szereplői.

Nem most lettem erre a furcsaságra figyelmes, hanem akkor, amikor először tűnt fel: Kárpátalját elhagyó alkotótársaim valamilyen okból nem futnak be írói karriert Magyarországon. Nemhogy jelentőset, közepeset sem. Itthoni és ottani pályájuk alakulása alapján változatos variációk adódnak. Néhány tipikus.

• itthon gyenge író-költő volt, ennek ellenére helyi orgánumokban rendszeresen megjelentek írásai, Magyarországon nem vagy alig-alig talált publikációs teret
• itthon a jobbak közé tartozott, áttelepülve néhány (kötet-)próbálkozás után elhallgatott
• itthon nemcsak ígéretes tehetségnek, hanem reménybeli irodalomújítónak számított, teljesítménye alapján afféle húzónév lehetett volna – Magyarországon esetleg eljutott néhány visszhangtalan kötetig, de nem emelte be egyik kánon sem – majd irodalmárként elhallgatott
• itthon a kárpátaljaiság megtestesítőjeként vált népszerűvé, a szülőföld és népe iránti ragaszkodást emelte  költészetének fő motívumává, ez nem akadályozta meg az áttelepülésben  – azóta is a misszió felhúzó erejére támaszkodik, nem az írásművészetre
• itthon első vonalbeli alkotónak számított, helyi értékű karriert futhatott volna be, odaát nem igazán tudott az írótársadalomba beilleszkedni, lassan a középszerből is kikopni látszik

Lehetne még további sorsok alapján több verziót említeni (a fentiek sem feltétlenül egy konkrét emberre húzhatók rá, több helyütt igyekeztem tipizálni), például aszerint is megvizsgálva a folyamatot, hogy más pályán sikeresek lettek-e, hogy munkájukban-sikerükben volt-e, van-e szerepe származásuknak, netán éppen kárpátaljaiságukra hivatkozva nyertek működési teret. De nem ebbe az irányba akarom kifuttatni a dolgot. Hanem abba, hogy:

A kárpátaljáról áttelepült  irodalmárok jó néhánya, miközben és miután Magyarországon szakmai sikert vagy egyáltalán nem ért el, vagy csak rövid időre és csak viszonylag szűk körben nyert ismertséget, kapott megjelenési lehetőséget és érdemi szakmai visszhangot, aközben és azután visszaintegrálódott a kárpátaljai irodalmi folyamatba. Ami önmagában még nem is lenne furcsa. A furcsa az, amikor egy kárpátaljai magyar könyvkiadó a huszonöt éve Magyarországon élő alkotó könyvét a határon túli könyvkiadást támogató magyarországi minisztériumi keretből pályázza meg és az így elnyert támogatásból adja ki.

Mentőkörülményt persze ezret találhatunk. Ott vannak az emberi motivációk (megélhetés, dicsvágy), joggal hivatkozhatunk a szülőföld hívó szavára és a hozzá való ragaszkodásra, vagy érvelhetünk akár azzal is, hogy az itthoni irodalmi felhozatal oly annyira gyenge, hogy a kiadóink nem dúskálnak a nívós hazai kéziratokban, így kapóra jöhet az ilyen visszatagozódás, így aztán jobban jár a honi olvasó, ha az itthon működők önképzőköri művei helyett az esetleg néhány kötet erejéig Magyarországon is helyét megálló tehetségesebb szerző visszaszármaztatott műveit olvassa.

A gyakorlat mindenesetre valóban ez: áttelepült alkotótársaim egy része felhagyott az irodalommal, egy másik része pedig többségében vagy továbbra is, vagy újra itthon publikál és adat ki könyvet. Nekem az egészben az a legfurcsább, hogy azt gondolnám: akinek sikerült kiszabadulnia az itthoni kisszerűségek, kezdetlegesség közül, aki maga mögött hagyta a szellemi igénytelenség állott légkörét és évek-évtizedek óta egy a kárpátaljainál minden tekintetben sokkal több esélyt nyújtó közegben él, ahol a magyar nyelvhasználat elé nem gördítenek akadályokat, ahol a publikációs lehetőségek száma mégiscsak több százszorosa az itthoninak, ahol a hátrahagyott szűklátókörűség és beszűkültség helyett adott a stílusok és irányzatok széles palettája, ahol sokszínű, változatos a közönség érdeklődése, ahol ezerszer pezsgőbb, színesebb és színvonalasabb a kulturális élet – nos, aki (bármilyen szigorúan is nézzük:) a kárpátaljai magyarság adottságaihoz képest nagyságrendekkel nagyobb szellemi tágasságban élhet, alkothat és érvényesülhet, az – gondolnám – nem dönthet úgy, hogy a sorsa vert nyomoronc kárpátaljai magyar provinciába kapaszkodva próbál alkotóként mégis valami eredményt elérni. Gondolnám. De tévednék, mert a tapasztalat alaposan rám cáfol. Elszármazott alkotótársaim némelyikének éppen ez a csökött provincia kínálja az egyetlen lehetőséget, hogy nevüket az irodalomtörténetbe becsempésszék.

Forrás: Vissza a provinciába

Mosonyi Kata: A megbocsájtás gesztusa

Lassan öt esztendeje annak, hogy regényem megjelent. Aktuálisan eléggé sok róla írt kritika látott napvilágot, némelyiket szinte már el is felejtettem. Most ez keveredett elő.

A megbocsátás gesztusa

Aki valamelyest jártas Balla D. Károly eddigi életművében, annak kétsége sincs afelől, hogy különösképpen a 2005-ben a Pro Pannoniánál megjelent Szembesülést és az ugyanott napvilágot látott, 2007-es Egy manzárdőr naplójegyzeteit egy lényeges, drámai életrajzi elem mozgatta, nevezetesen az apjához, Balla Lászlóhoz fűződő kibeszélhetetlen, helyrehozhatatlannak látszó kapcsolata. Ez késztette a legőszintébb önvizsgálatra, szakmával, kortársakkal és az élet értelmével való számvetésre. „Iszapbirkózása” majd két évtizedes, s még utóbb is így vall a Szembesülés utolsó soraiban: „nem oldozhat fel sem a megvallás, sem az elhallgatás”. A Naplóban is ezzel a lidérccel viaskodik, holott az apa már 1987 óta nyugdíjba vonult, rendszerváltás is történt. A Tejmozi megjelenésekor pedig az apa már halott. Különös, hogy a regény záró soraiban, apa-fiú vonatkozásában, összegzésként mégis ez áll: „van még kis időm számba venni az elmesélhetetlent.”

Balla D. Károly

Mindamellett ez a feldolgozhatatlan múlt termékenyítő is: létrehozott egy iróniával átszőtt, gazdag és bölcs nyelvet, egy posztmodern „hiányregényt” vagy másképpen nevezve „szerkezeti regényt” (Szembesülés), egy lírával telített, metaforikus, vallomásos prózát (novellák, Tejmozi), a Naplóban pedig a külső tények és a belső valóság borzongató együttesét.

A XX. század második felének magyar irodalmában a vallomásos önéletírás a virágkorát élte, kezdve Szabó Lőrinc 1945-ös (bár csak 1974-ben megjelent) naplójával, a jelentős kortárs alkotásokon át – tematikailag, hangnemében beleértve számos regényt, köztük Parti Nagy Lajos Hősöm terét, az aparegények közül pedig legfőképp Esterházy Péter Harmonia caelestisét, – talán Tőzsér Árpád naplóival (Szent Antal disznaja, Kalligram, 2008, illetve az ugyanott, csak 2011-ben megjelent Érzékek csőcseléke) zárva a sort.

A Szembesülés a maga megszakításos-kihagyásos írói technikájával, bravúros szerkesztési ötleteivel, a görög mitológiai alakok és helyszínek mögé rejtett korrajzával és legfőképp hihetetlen őszinteségével a vallomásos műfaj XXI. századi páratlan teljesítménye, mindamellett a posztmodern irodalom ritka és élvezhető csemegéje. Ráadásul hellyel-közzel kacagtatóan a posztmodern paródiájának is tekinthető. Végsőkig lecsiszolt nyelvi-szellemi „bűvészmutatvány”, melyért a szerző ugyan alaposan megszenvedett (mint kagyló a gyöngyét kiizzadta), a „Nagyérdemű” (BDK szóhasználata) számára azonban fantasztikus játékot is szerzett. Hiszen izgalmas felismerni Argoszban Ungvárt, Egiszthoszban az író apját.

Balla D. legutóbbi regényén is legalább hét évig dolgozott, előzményeinek számos megfelelését találjuk korábbi írásaiban. A Tejmoziban az apa látszólag fiktív szereplő, középszerű festőművész, ám nem nehéz azonosítani az egykor hatalommal felruházott, középszerű íróval, a valós apával, akire a fiú soha és sehogy sem lehetett büszke. Ez a mű is önvallomás, csak metaforikus nyelvében gazdagabb, letisztultabb lélektani regény, melyben a fiú az apját még akkor sem tagadhatja meg, ha az elhagyta családját, kivonult a természetbe, egy faházikóba. Az anya pedig pénzkereső iparosmesterré silányította le férjét, a művészt.

A történet egy széthulló család lelki önéletrajza is, számvetés életről és halálról, az élet értelméről, az autentikus létezésről, az alkotási folyamat nehézségeiről. A szerző a főhős személyébe rejtetten vagy narrátorként folyamatosan jelen van a regényben.

A mű szerkezeti sajátossága az idősíkok mentén viszonylag könnyen szétszálazható cselekményben rejlik. Legalább négy helyszínre és időpontra történik utalás. Először a főhős vendégprofesszorként az Északi-tengerre néző szobája párás ablaküvegén keresztül emlékezik, szemléli a múltat, önvizsgálatot tart (a szerző ekkor azonosul leginkább vele). Másrészt felidézi az apjánál tett utolsó látogatását, mely után képes lesz kimondani: „[a]zon a reggelen majdnem megszerettem az apámat”, holott a látogatáskor még kettős érzések bujkáltak benne, Ezeknek így adott hangot: „Csak nem békülni akar, rémültem meg a gondolattól, hiszen apám az a fajta ember volt, akivel rosszban lenni sokkal kényelmesebb állapotnak bizonyult, semmint meghitt egyetértésben. (…) Csak nem akarja ezt a biztonságos távolságtartást most vacsorával, itallal, sakkal felszámolni, csak nem akarja, hogy a köztünk magasodó jégtömb elérzékenyült patakokban eredjen meg, csak nem számít arra, felkínálom neki a lehetőséget, hogy apámnak érezhesse magát és engem fiának tudhasson?”

Éppen itt, e bensőséges együttlét során törik szét valami a múltból, kezd olvadni a jégtömb, hiszen az apa beismerő vallomást is tesz, „tékozló apának” nevezve magát (Balla D. kedvelt archetípusai közt a víz, a patak, a hó, a pára, a köd a leginkább kifejező metaforikus jelzések). Lelki testamentuma pedig lényeges útravaló a fiú számára: életről, halálról, az emberben rejlő rosszról.

Fontos részletek a gyermekkor felidézett emlékei, legfőképp az apa műhelyének tejüvegszerű, szórt fényében való szemlélődés, hiszen a fiú akkor szembesül a felnőtt világgal, az alkotás pillanataival – önmagára nézve meghatározóan

Végül az emberi viszonyok rajza szempontjából nagyon fontos az anya betegségének, majd halálának végignézése, az apja és a húga részéről az ápolásban magára hagyott fiú (a főhős) belső küzdelme, mivel akkor ismeri fel az ember rendeltetésszerű életét. Valamint annak torzulását is saját „farizeusi” viselkedésében, hiszen „mint egy szociális munkás”, úgy ápolta anyját. Ez alól az sem jelent felmentést, hogy az anyja nehéz természetű volt. A kapcsolatok teljes kihűlésére utal, hogy az apa meg akarja látogatni feleségét a betegágynál, de az asszony elutasítja. Köztük elmarad a megbocsátás.

Az apa, a művész halála előtti önmagára találásában rejtetten, jelzésszerűen, de szerepet játszik egy titkos szerelem. Ennek köszönhetőek az ikonosztázok, melyekről a főhős is csak az apa halála után szerez tudomást. Nincs kétségünk afelől, hogy a szerelem értékhordozó erejéről a szerző hasonlóképpen vélekedik, mint Krasznahorkai László nemrég megjelent interjúkötetében, aki a következő részletben félelmeit is megfogalmazza ezzel kapcsolatban.  „Rettegve gondolok egy korra, amely el fogja felejteni a klasszikus értelemben vett szerelmi érzést. Rettegve vagy undorodva, nem is tudom, mert ráadásul én a szerelemben az emberi szabadság egyik legmagasabb rendű formáját látom. Csak amit az európai civilizáció erre az érzelemre kidolgozott, abban a szerelemben szabad az ember istenigazából. Akkor válik a lehető legmélyebb értelemben tűrhetetlenné számára mindaz, ami hamis, ami igaztalan.”  (Nem kérdez, nem válaszol, Magvető, 2012) A Tejmozi főhőse ezt csak utólag, az apja halála után ismeri fel. S mivel a szerző szerint „a szerelem után a legfelemelőbb érzés a teremtés mámora”, a főhős a megváltás-érzet mohóságával kapaszkodik az alkotásba, nyelvészprofesszorként is számos ötlete van a nyelv határainak tágítására.  S bár „regényt írni majdnem lehetetlen”, vallja többször is, mégis a valóságban megszületik a Tejmozi, filmszerű jelenetezéssel, a fájó emlékeket eltávolítani szándékozó, ködben úszó, régi képekkel, töredezettségekből, idősíkok vágástechnikájával, ismétlésekből. A szerző láthatóan kedveli ezt a megoldást,  talán van ebben némi P. O. Enquist-hatás (itt elsősorban az Életjátékra gondolunk), filmnovellákat is írt, egyik jól sikerült darabja A semmi cseppjei.

Felfogható-e fejlődésregényként is a Tejmozi?  Klasszikus értelemben talán nem, ugyanakkor eljutunk benne a végső szembesülésig, mely után így vall a főhős: „Korábban kiismerhetetlen, kusza ággá keveredett bennem a harag a megbocsátással, a gyűlölet a szeretettel, mígnem északi ködnézéseimmel kezdődően és a faházba való megtérésemmel kibékültek bennem ezek az engesztelhetetlen ellentétek.” Eszerint apa-fiú közt végül megtörtént a megbocsátás?

A könyv egyik szép jelképe, a titkos szerető ajándéka, a frissen sült kenyér erre utalhat. Ám a regény záró soraiban, ahol a szerző felfedi magát, teljesen azonosulva a főhőssel, mégis mintha nyitva  maradna a kérdés: „… van még kis időm számba venni az elmesélhetetlent. És továbblépnék apám regényében, amikor apró rezzenések jelzik, behatoltunk a felhő belsejébe.” A felhő belsejébe? Talán mégse volt valódi a jóvátétel? Gesztus szintű csupán a megbocsátás? Egyetlen kapaszkodónk marad, a regény utolsó mondatának jelképisége: „Az ablaküveget ellepi a tejfehér fényesség.”

Balla D. Károly: Tejmozi,. Magvető, 2011.

Mosonyi Kata

---

tartalom és szöveg írás

Az aparegény és az identitásregény

 könyvkritika

Balla D. Károly: Tejmozi

2012. január 3. kedd

Szerző: Dege Sándor

Mi a viszonyunk apánkhoz, akár élő, akár holt? Megbocsáthatunk-e valaha a szüleinknek, és ha igen, hogyan? Mi a viszonya az életnek a halálhoz, és nekünk mi közünk hozzájuk? Mi a teendő nagy szövegkorpuszokkal, ha már egyszer összehordtuk őket? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Balla D. Károly új könyvében. De hogy mi kapunk-e a fenti kérdésekre válaszokat, vagy csak a szokásos válaszokra fogunk újabb kérdéseket kapni, már más lapra tartozik.

Az aparegény és az identitásregény mai napság igen népszerű műfajok, hogy ugyanazt takarják-e, már olyan értelemben, hogy az egyik a másiknak bizonyos részhalmaza volna, nem egyértelmű, de hogy a közös metszetük nagy, az biztos. Az emberi életnek egyszer szükségszerűen eljön az a pillanata, amikor az egyénnek tisztáznia kell a viszonyát tulajdon szüleivel, ez az identitás szempontjából nem megkerülhető kérdés. Az aparegények szerepe ezeknek a viszonyoknak a tematizálása mind személyes, mind egyetemes szinten. A Tejmozi különlegessége a többi aparegényhez képest, hogy nem végig egyes szám első személyben íródik (bár kilencvenöt százalékban azért igen), hanem az író időnkét elemelkedik a szövegtől, megkockáztatom, talán kissé el is idegenít tőle azzal, hogy egyértelművé teszi a szerző, az olvasó és a szöveg háromszögét. Nézzünk néhány konkrét példát a szövegből! Rögtön a legelején: „Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat, mondja a regényem elején hősöm az ablaküvegnek.” Vagy a 154. oldal fontos mondata: „Hősöm apja meghal regényem adott pontján, de ha valaki nem olvassa idáig a szöveget, akkor az ő számára él, életben van, életben marad hősöm apja mindaddig, amíg a haláláról való olvasás halottá nem teszi.” Ez a szövegtől való elemelkedés, elidegenítés a regény egész mondandóját emeli el, távolítja el a szerzőtől, s teszi általános érvényűvé. A saját személyes szorongásokat segít elhelyezni az Életben, mint nagy rendszerben.

A történet több idősíkban, a síkokat váltogatva zajlik, és a síkok a könyv végéig lezáratlanok maradnak, folyamatosan sejtetik, hogy még várható újabb, nem várt fejlemény. Az ebből fakadó feszültség tartja fenn a kíváncsiságot és hajtja tovább az olvasót a regényen, és végül abbahagyhatatlanná teszi ezt a nem mindig könnyen olvasható és befogadható könyvet.

Néhány szó a karakterekről: a regény hőse huszonnyolc-huszonkilenc éves nyelvész, aki életének egy válságos időszakában van, talán választópontjához ér. Tartós kapcsolatok kialakítására nem képes, bizonytalan a saját szüleivel való kapcsolatát illetően, valamint meghasonlott a tudománnyal, saját kutatási területével kapcsolatban is. Úgy gondolja, hogy a szüleivel való konfliktus megoldásának egyetlen módja az, ha kiírja magából a problémákat. Nekiáll hát egy aparegénynek, de nem halad vele, ezért abbahagyja, amint az anyja rákos lesz, és nekilát inkább egy anyaregénynek, ami a saját életének másik (talán sötét) oldala lesz. A legrettenetesebb dolgokat fogalmazza meg anyját illetően, hogy az anyja elrabolta a gyerekkorát és az ő személyes emlékeit is a gyerekkorával kapcsolatban, és hogy szeretetével és betegségével is csak zsarolja gyermekeit. Anyja halála után a kéziratot megsemmisíti és hozzáfog egy újabb aparegényhez, amelybe mi, olvasók is belecsöppenünk. A hős apja egykori aktfestő, aki életének egy pontján elhagyja családját, felhagyja hivatását és visszavonul remetei magányába egy kis világvégi faházba. Ez az, amit felesége és gyermekei sem megérteni, sem megbocsátani nem tudtak. A negyedik szereplő a húg, aki lényegesen eltérő személyiségű, mint a főhős, viszonyuk sem túlságosasan meleg. Ő az, aki a család belső feszültségéből és az apa roppant mély és összetett személyiségéből semmit sem ért meg, és ezáltal a történteken lényegében kívül marad, ami nem is csoda, ha azt tekintjük, hogy a történet jelentős része a regény hősén belül történik.

Fontos eleme még a könyvnek a filozófiai megalapozottság. Terjedelmes nyelvfilozófiai fejtegetésekre talál módot Balla a regény hősének hivatása révén. Sajnálatos módon ezek a részek kicsit kilógnak a könyvből, ha teljesen elhagynánk őket, akkor sem változtatnának sokat a végeredményen. Nehezítik az olvasást, illetve szaporítják a szöveget, ami roppant súlyos állítás egy ilyen rövid, de igen tömör szöveg esetében. A másik filozófiai sík az ontológiáé: ezek az elméletek a hős apjának szájából hangoznak el, és ellentétben a nyelvfilozófiával, a regény fősíkjában vannak. Ennek a lényege egy duális világkép, amelyben az élet és a halál, a sötét és a világos együtt létezése adja meg a lényeget: amikor megszületünk, minden csupa élet, de ahogy telik az idő, a halál egyre növekszik bennünk, míg végül az élet utolsó kis szikrája is távozik.

Maga a történés a főhős számára szinte folyamatosan fehér alapon, ködképek, sötét árnyékok játékaként zajlik, erre utal a Tejmozi kifejezés. A szauna fehér gőze, a havazás fehérsége, a szuterén mesterséges világítása, a tejüveg tetőablakok szikrázó fényessége és a tengeröböl fölött gomolygó köd alkotják azt a színteret, ahol a cselekmény a regény hőse számára lepereg. Folyamatosan letisztul az apa rejtélyes alakja, amely végül csak a világvégi faház sötét padlásterén berendezett második műteremben élesedik ki.

Száz szónak is egy a vége: érdemes elolvasni ezt a könyvet, nemcsak a meglepő fordulatokban bővelkedő cselekménye, hanem az olyan érdekfeszítő zárványok miatt is, mint a fiatalkori tanulmányi versenyt kísérő misztikus eltévedésélmény, vagy a tízéves érettségi találkozó hírét követő gondolatok. Nyelvileg a szöveg tömör, hallatlanul megformált, pontos, tárgyilagos poszt-posztmodern szöveg. Ez a regény igazán remek, amolyan kötelező darab, ajánlom mindenkinek!

Balla D. Károly: Tejmozi
Budapest, Magvető Kiadó, 2011.

Teveszar és isteni sugallat

 És akkor az elidegenítő isteni leheletben váratlanul megérzed a teveszar bensőséges bűzét…

Az alábbi írás egy-egy belső történetét többször, többféleképpen megírtam. Leginkább a késő-kamaszkori élményemmel foglalkoztam sokat: néhány órás pécsi látogatásom, úgy tűnik, kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem. Több írásomban is említem ezt a délutánt, amikor Budapestről csak azért utaztam Pécsre, hogy két nagy akkori kedvencem műveit eredetiben láthassam. Most is ez a történet képezi több helyen is megjelent kisesszém vázát, keretét.

Balla D. Károly

Pécs, Baalbek

Apám, bár eredetileg írónak készült, úgy látta, hogy a Kárpátalján 1944 ősze után berendezkedett szovjet rendszerben magyar betűvetőként nem érvényesülhet, ezért másik vonzalmának engedve képzőművésznek állt, szobrászatot tanult az ungvári  „gyorstalpaló” képzőművészeti akadémián, amelyet a hatóságok rövidesen szakiskolává degradáltak – de az első évfolyamok a lerövidített és felgyorsított program keretében még megszerezhették diplomájukat. Amivel túl sokra nem mentek. A több tudásra vágyók másutt igyekeztek továbbtanulni, a legjobb képességűeket pedig tehetségük, belső késztetésük segítette át a hiányos képzésből adódó nehézségeken. Apám részt vett pár kiállításon a szobraival, közben volt szalonigazgató és plakátfestő – ám amikor úgy tűnt, hogy mégis lesz Kárpátalján magyar írásbeliség, újságírónak állt és szépirodalmi ambíciói is felébredtek. Hogy ezt a pályát se kezdje képesítés nélkül, az ismert népi íróhoz, Veres Péterhez fordult segítségért, aki éppen ekkor magyar honvédelmi (!) miniszter volt. Az ő közbenjárására tehetett apám rendkívüli tanári vizsgát Pécsett. Nem sokkal ezután már verseskötete is megjelent, első magyarként felvették az ukrán írószövetségbe, belépett a kommunista pártba, szerkesztői és főszerkesztői megbízásokat kapott,  és évtizedekre ő lett a szovjet kultúrpolitika máig vitatott szerepű magyar letéteményese Kárpátalján. Sorra jelentek meg a könyvei, de a képzőművészet örök szerelme maradt: ha alkotóként nem is, szakíróként hű maradt ehhez a múzsához is.

Az ő könyveiből, albumaiból és az ő magyarázatai révén került közel hozzám ez a művészeti ág: magam is albumvásárló és kiállításjáró lettem. Előbb érezni tanultam meg a színek és formák világát – aztán lassan talán kicsit érteni is.

Utólag úgy látom, apámnak sokkal jobb volt a vizuális ízlése, mint az irodalmi. Az előbbi terén roppant fogékony volt az izmusokra, mindenfajta modernitásra és formabontásra – ám az utóbbiban mutatott némi vaskalaposságot, a realizmustól nem igazán tudott elszakadni – sem alkotóként, sem befogadóként. Úgy tűnik, az az ungvári gyorstalpaló a Párizsból nem sokkal azelőtt hazatért Erdélyi Béla vezetése alatt mégis többet adott, mint a Veres Péter kieszközölte pécsi bölcsészdiploma.

*

Nehéz lenne két jobban különböző piktort egy lapon említeni, mint Csontváryt és Vasarelyt.  Az én képzetes műcsarnokomban mégis közel esnek egymáshoz. Sok egyéb asszociáció mellett ők nekem mindketten Pécset is jelentik.

Kamasz koromban egyforma lelkesedéssel rajongtam mindkettejükért, posztereik díszítették szobámat, egy-egy albumukat is begyűjtöttem. Talán 19 lehettem, amikor a kétévente egyszer adódó budapesti látogatásom során Pécsre kifejezetten azért utaztam el, hogy a Csontváry- és a Vasarely-kollekciót megnézzem. Reggel indultam a fővárosból, és kora estére már vissza is akartam érni. Mivel a gyorsvonat nem igazán volt tekintettel időbeosztásomra, alig 5-6 órám jutott Pécsre. Hogy ne kerüljek időzavarba, az állomásról taxival vitettem magam először Csontváryhoz. A terembe lépve kicsit csalódtam, mert a gyűjtemény egy részét a múzeum kikölcsönözte valahová külföldre, az állandó kollekció több darabja hiányzott. Akkori kedvencemet, a Magányos cédrust sem láthattam eredetiben. Ám mégsem maradt hiányérzetem. Sőt. Bőven kárpótolt az egész falat betöltő, 7 méter széles Baalbek, amely előtt egy bő órát eltölthettem – és nem csupán azért, mert azon is találtam libanoni cédrust.

Csontváry Kosztka Tivadar Baalbekje páratlan alkotás. Egyetlen olyan más művet sem ismerek, amely az eltaszító, áhítatot parancsoló fennköltséget és a legbensőségesebb közvetlenséget egyszerre képes ekkora intenzitással megjeleníteni. A Baalbek lenyűgöz monumentalitásával: erőt demonstrál, isteni magasztosságot mutat, kozmikus hatalmat gyakorol felettünk – vakít és perzsel, szinte megsemmisít fényével és erejével. Ugyanakkor nemcsak hogy megengedi, hanem elvárja, kiprovokálja, hogy közelébe férkőzz, hogy intim viszonyba kerülj vele, hogy személyes ügyeddé, titkos gondolatoddá váljon.  Így hát nem borulhatsz előtte térdre, nem imádhatod és nem is rettegheted, hiába követelné ezt hatalmassága – mert közben az összes kicsinységét is feltárja előtted – az elidegenítő isteni leheletben váratlanul megérzed a teveszar bensőséges bűzét, és soha többé nem szabadulhatsz attól, hogy ezt a kettőt egyszerre érezd, ha a Baalbekre gondolsz. És nemcsak akkor, mert a világ dolgait is jobban érti azt, aki járt a pécsi Libanonban és megcsapta az arcát a forró sivatagi szél.

Aztán átsiettem a Vasarely-múzeumba. Mielőtt a termekbe léptem volna, a portán megkértem a kisasszonyt, adott időre rendeljen nekem taxit. Keltettem is némi feltűnést: egy nagyzoló kamasz. Ráadásul a teljes képeslap-kollekciót is felvásároltam: a barátaim évekig kapták tőlem az ölelkező zebrákat és a síkból kitüremkedni látszó tarka gömböket.

Mindent megnéztem, megcsodáltam, hódoltam a szent konstrukciónak, hagytam káprázni a szememet, becsapni a tekintetemet, hagytam, hogy eluralkodjon fölöttem a megalkotottság és a látvány. Édes volt ez az alávetettség.

Pécsett lett volna szállásom, csak telefonálnom kellett volna: apám hajdani nyíregyházi kollégájának ide költözött nagyobbik lánya, akit amúgy is nővéremmé fogadtam, örömmel látott volna. Mégis inkább siettem, vitettem magamat a taxival, kerüljünk a székesegyház felé, kértem a sofőrt, hadd vethessek egy pillantást arra is. Igen, siettem, hogy minél előbb magamban lehessek a vonaton, kinézhessek az ablakon és valahogy megpróbáljam összerakni azt az új világot, ami azon a napon épült fel bennem. Siettem, mert pesti barátaimmal megbeszéltük, hogy este elmegyünk a Dresch Mihállyal kiegészült Binder-kvartett koncertjére. Ahol aztán a dzsessz egyszerre analitikus és spontán futamai szépen el is rendezték bennem az elrendezendőket.

*

Húsz egynéhány évvel később könyvem bemutatójára igyekeztem Pécsre. A Pro Pannonia kiadó 1996-tól kezdődően több szép és fontos könyvemet is gondozta, és amikor válogatott verseim vaskos kötetének bemutatójára a városba érkeztem Évával, meghívónk valamely praktikus okból a Vasarely-múzeum vendégházában szállásolt el minket.

Furcsa érzés volt két évtized múltán egy korpuszban éjszakázni az op-art bálványozott mágusának  mesterműveivel. Persze nem utazhattam haza a viszontlátásuk nélkül: utolsó pécsi délelőttünkön bő órát szántunk a gyűjtemény végigjárására.

Álltam Vasarely kidomborodni látszó akril tündöklései és más vibráló káprázatai előtt, és szomorúan vettem tudomásul, hogy az egykor lázítóan modernnek ható geometrikus mágia már nem tud elvarázsolni. Igen, úgy érzem, a mából nézve például Kassák vagy Bortnyik vagy Moholy-Nagy már sokkal frissebbnek tűnik. Csontváry pedig időtlenül korszerűnek.

*

Huszárik Zoltán szépséges Csontváry-filmjét általában nagyon későn tűzi műsorára a televízió.  Ennek ellenére mindig megnézem. Legutóbb már halálos álmosság gyötört, amikor vetíteni kezdték. Tompa voltam, érzéketlen. De alig telt el néhány perc, és nemcsak hogy felélénkültem, hanem szinte ajzott állapotba kerültem: idegszálaim lemeztelenedve remegtek az éjszakában, elmémet pengeéles gondolatok szántották fel újra és újra. Én lettem a deviáns színész és a megszállott patikus. A vízből repülni vergődő madár, a fehér ló, a zuhatag alatt az örökkévalósággal megkeresztelkedő esendő ember, a vízesés-szakállú öregek. A nagy attrakcióra is sor került: az ősi virtus szerint a folyóba ugrottam a római kőhídról Mostarban.

*

Néhány évvel ezelőtt az OSZK keretében remek digitális sorozat indult Száz szép kép címen. Nem lehetett kétséges, hogy a Baalbek sorra kerül-e. A Csontváry remeket bemutató e-könyvben, ahogy a többiben is, az adott művész életrajzán kívül olvashatók a kor művészettörténeti hátterét és a mű keletkezését bemutató szemelvények, elemző értékelések. (A reprodukciós anyag viszont nem túl gazdag.)

A Baalbekről írott egyik műelemzés azt beszéli el, hogyan komponálta egybe Csontváry a római kori Heliopolisz baalbeki objektumait. A romtemplomok, falak, kövek, oszlopok és az újkori házak, valamint a fák a valóságban egészen más képet mutatnak. Erről a világhálón fellelhető fotók is tanúskodnak.

Valóság és fikció… Akkor most melyik is gazdagabb? És melyik létezik erősebben, intenzívebben? És számon kérhetünk-e bármiféle valósághűséget a művészen, amikor elvonatkoztat és összevon, elhagy és hozzáad, szeparál és egyesít. Számon kérhetünk-e bármit is rajta, ha közben megteremtette a csodát, a Nap örök és mégis ismételhetetlenül egyszeri útját?

Megkerestem a helyszínről készült műholdas felvételt. Mivel ez felülről készült, igen nehéz bármit is felismerni rajta, egyedül a Jupiter-templom megmaradt oszlopsorának az árnyéka teszi azonosíthatóvá a terepet.

Izgalmas utazás:  az ókorból az űrkorszakba, Jupitertől a műholdképig, Csontváry vásznától az e-könyvig. A római főisten hódolatára emelt oszlopok között ott süvít a magasztos idő. Süvít hatalmasan és hordja a forró sivatagi homokot, szórja a gallérod mögé, a fejedre. Belélegzed. Nem tehetsz semmit az ellen, hogy fejedben összeálljon a rend megőrjítően nagyszerű kvarctömbje.

*

Verseimből válogatok. Húsz év kihagyás, pécsi, szombathelyi és budapesti könyvek után újra lesz kötetem idehaza, az ungvári Kárpáti Kiadónál. Rendező elvként a fordított időrendet választottam: a legújabb szonettjeimtől jutok el korai szabadverseimig. Kóstolgatom régi soraimat, tetszenek is – meg nem is. Némelyiket túl szikárnak, szálkásnak, lecsupaszítottnak találom. Akad, amelyik mintha csak kulcsszavakat tartalmazna. Az egyik fölött hosszan időzöm: kerüljön-e be a gyűjteménybe – vagy mégse. Végül azért döntök az igen mellett, mert eszembe jut, hogy beregszászi szobrász-keramikus barátunk, a szép emlékű Horváth Anna, akitől Évával együtt talán a legtöbbet tanultuk szellemi eszmélésünk korszakában, megörökítette ezt a pár soromat. Terrakotta múzsa-sorozatának egyik darabját szemelte ki a célra: a nőalakot tartó magas talapzatba karcolta bele a versemet.

Később a szobrocskát jótékony célra ajánlotta fel: irodalmi díj lett belőle.

A szálkás betűkkel belé vésett vers pedig ez volt:

csontváry

sivatagot
sivatagba cédrust
cédrusnak ágat
ágra kötelet
kötélre hurkot
hurokba fejemet
fejembe sivatagot
sivatagot

---

---

A fenti írást elsőként közlő blogoldalam a Csontváry, Baalbek, Pécs keresőszavak kombinációival a Google-találatok közt az első tízben szerepel.

Pánikbetegség és pszichodráma

Pánikbetegség öngyógyítása: pszichodráma

Lehetséges-e megszabadulni a pánikrohamoktól véglegesen? Egy új program segítségével akár otthon is:

Videók a pánikbetegek öngyógyításához

De előbb arról, hogy a modern lélektanban járatosak jól tudják, hogy a Levi Moreno által a huszadik század első felében kidolgozott pszichoterápiás módszer neve eredetileg a pszichodráma, tehát egyáltalán nem valamiféle irodalmi műfaj, pláne nem afféle pszichothriller, hanem csupán gyógyászati módszer, a szakirodalom szerint pánikbetegség gyógyítására is alkalmas, akcióelvű, cselekvésközpontú, feltáró jellegű kognitív viselkedésterápias gyógytechnika.

A kognitív viselkedésterápiás módszer a dramatizált életszerű helyzetek eljátszása egy csoportfoglalkozáson belül, amely legtöbbször elvezet a lelki sérüléseket okozott körülmények feltárásához és megértéséhez. Eszerint tehát az eredeti pszichodrámában előre megírt irodalmi vagy másmilyen szöveg nem szerepel > tovább > Pánikbetegség, viselkedésterápia, pszichodráma

Bodor Béla és Anosztosz Theosz

Gyakran felidéződik előttem a feledhetetlen Bodor Béla alakja: kevés számú személyes beszélgetésünk, levélváltásaink különböző irodalmi ügyekben, a vele készített interjúm, könyvei, a munkáinkról írt kritikái… No és persze a halálakor átérzett hiány. Akkor ezt írtam blogomban:

„Abban a megtiszteltetésben lehetett részünk, hogy figyelte a munkánkat, írt a könyveinkről. (A Szembesülésről az ő tollából született az egyik legalaposabb kritika: Gravitációs csapda. Éva regényét is értően elemezte: Füzetlapok regénye.) Kivételesen kedves ember volt (ez nem zárta ki kérlelhetetlen kritikusi magatartását), emellett igazi művész, igazi szenvedélyes irodalmár, egyike a szakma szent megszállottjainak. Mindent olvasott, mindenről tudott, még a kis kárpátaljai irodalom marginális kérdéseire is maradt ideje, ereje.

Fájó hiányt hagy maga után – jó volt eddig abban a tudatban írni, hogy ami megjelenik tőlünk, előbb-utóbb az ő szigorú mércéje szerint is megmérettetik.”

 

Ha Bodor Bélára gondolok, mindig eszembe jut egy 2006-os, jellemzőnek mondható, amolyan filoszokhoz illő levélváltásunk is.

Béla rákérdezett, milyen forrásokra támaszkodva hivatkozom regényemben Agnosztosz theoszra, a görögök ismeretlen istenére. Megírtam, hogy én Szenthkuthynál (a Praeben) találkoztam először a névvel és az állítással, miszerint a görögök a Pantheonban néven nevezett isteneik mellett állítottak egy üres talapzatot az ismeretlen istennek is. Aztán találtam más említéseket, Görgey Gábornak is van egy szép írása erről. Az elsődleges forrásoknak  persze nem mentem utána, de most visszagondolva – írtam Bélának – annyi bizonyos, hogy a görög mitológiát feldolgozó könyvekben  erről nem volt semmilyen említés.

Béla erre a következőket írta:

Kedves  Károly,
amennyire utána tudtam nézni, minden utalás ugyanarra  a helyre megy vissza. A klasszikus ókori szövegforrások  és az azokból készült kézikönyvek, mint az ókori lexikon,  nem tudnak ilyesmiről. A forrás az Újszövetség, ApCsel 17.23. Mellékelem a szöveghelyet görögül és magyarul.  (…) A félreértést az okozza, hogy a szöveg nem az áldozati  oltár (thüsziasztérion) szót és nem is a talapzatot jelentő  valamelyik kifejezést választja (ezek ugyanis a köznyelvi görögben állati lábat vagy sámlit is jelentenek, és ez  az adott kontextusban félreérthető lenne), hanem a “bomon”  (bomosz) szót használja, ami egyszerre jelent talapzatot  és oltárt. (Meg minden mást, kocsiállványt, kifejezésekben  átvitt értelemben oltalmat, stb.) Így egyes bibliafordítások  oltárt, mások talapzatot fordítanak. A görög szövegben  nincs kimondva, hogy ez a valami üres, erre csak abból  lehet következtetni, hogy nem nevez meg semmit, ami ezen az oltáron vagy talapzaton áll. Az efféle bizonytalanságokat pedig a bibliafordítók nem szeretik, tehát vagy kimondják, hogy üres a talapzat, vagy az oltár szót használják, némiképp félreérthetően. Az viszont biztos, hogy az “agnoszto  theo” kifejezés írva áll ezen a valamin.

Baráti üdvözlettel
Bodor Béla

διερχόμενος γὰρ καὶ ἀναθεωρῶν τὰ σεβάσματα ὑμῶν εὗρον καὶ βωμὸν ἐν ᾧἐπεγέγραπτο,  Ἀγνώστῳ  θεῷ. ὃ οὖν ἀγνοοῦντες  εὐσεβεῖτε,  τοῦτο  ἐγὼ καταγγέλλω ὑμῖν.  ὁ θεὸς  ὁ ποιήσας  τὸν κόσμον καὶ πάντα τὰ ἐν αὐτῷ,  οὗτος  οὐρανοῦ καὶ γῆς ὑπάρχων  κύριος  οὐκ ἐν χειροποιήτοις  ναοῖς  κατοικεῖ

ApCsel  17.23
Amint  szétnéztem és megtekintettem szentélyeiteket, ráakadtam egy oltárra, amelyen az a felírás állt: Az ismeretlen istennek. Nos, én azt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül  tiszteltek.
ApCsel  17.24
A világot s a benne találhatókat teremtő Isten nem lakik emberi kéz emelte templomokban, hiszen ő az ég és föld  Ura.

Béla eredménye azért látszott több mint érdekesnek, mert mindez egyfelől azt jelentette, hogy fordítási hiba áldozatai vagyunk, másfelől azt, hogy ez az egész alighanem keresztény kreáció. Mindez azonban nem változtatott a szép szimbólumon: az ismeretlen isten számomra továbbra sem vált akképpen értelmezendővé, mint az egyisten ismeretlensége, megfejthetetlensége, hanem mint az ‘ismert’ istenek – jól szerkesztett fikciók – között egy többszörös absztrahálás révén létrehozott fogalom. Az ógörög szellemesség és nem a keresztény misztikum kifejezője, a svédcsavaros semmi, a hatványozott hiány. Mint ahogy regényemben is írom:

A … Szentkuthy-idézetben is szerepelt az ismeretlen isten, akinek a Panteonban üres talapzatot állítottak. Lehet-e  ennél szebben, pontosabban és áttételesebben jellemezni a Semmit? A bölcsen ravasz görögök ugyanis nemcsak a valóságban  nem létező, elsődleges hiányú világot szerkesztették meg mitológiájukkal, amelynek megalkotottsága révén izzó intenzitást adtak, hanem ezen belül és ezen felül még csavartak kettőt a fikción: a képzetes létező részeként létrehozták a képzetes hiányzót, Agnosztosz theoszt, az ismeretlen istent, és hogy még hatványozottabb legyen a hiány jelenvalósága,  üres (!) talapzatot állítottak neki. Az az üresen hagyott  hely a talapzaton, az számomra az abszolút hiány, a Semmi  apoteózisa.

Levélváltásunk, és különösen Béla halála óta én nemigen tudom a Semmit, a Hiányt vagy Agnosztosz theoszt úgy felidézni, hogy az ő jellegzetes alakja meg ne képződnék előttem. Mint ahogy fordítva is igaz: ha Bodor Bélára gondolok, mindig érzem az égető hiányt. Egy éles és figyelő elme hiányát.