Альберт Йолка

2019 áprilisában újra netnaplót írhattam a Literán (korábban 2006-ban), a négy naplójegyzet közül egyben Alberd Yollakáról írtam. Szerteágazó kapcsolatunknak csak a főbb epizódjait említettem, az alábbi, 2012-es feljegyzésemnek csak az első mozzanatát emeltem ki, holott a többi is érdekes.

Költőtársam alighanem megorrolt rám, amiért versbe foglaltam a nevét… Történt, hogy a lív származású finn költő, Alberd Yollaka, miután fordításomban a legnagyobb finnugor nép irodalombarátai is olvashatták verseit, intenzív érdeklődést kezdett mutatni a számára korábban kevéssé ismert magyar kultúra iránt. Érdekes módon előbb a magyar zenéhez közelített. Ekkor állapította meg szellemesen, hogy ha egy muzsikáról első hallásra nem tudja eldönteni, hogy vajon Brams Magyar táncai vagy Liszt Magyar rapszódiái szólnak-e, akkor az a zeneszám nagy valószínűséggel Monti Csárdása.

A főként felszínes jegyeket viselő „nagyon magyaros hangzások” után azonban jóval mélyebbre ásott. Megismerkedett Bartók világával, el is mélyedt néhány művében. A Concerto többszöri meghallgatása után például az lett a határozott véleménye, hogy a mű felépítése grammatikai struktúrákat követ. Illetve hát – fejtegette tovább – maguk a nyelvi szerkezetek voltaképp agyunk belső konstrukciójának a leképeződései, így végső soron a magyar nyelv és a bartóki muzsika azonos töröl fakad: emberi és nemzeti mivoltunk legmélyebb lényegéből.

A zenei kitérő után Yollaka még tett kis kirándulást a XX. század elejének magyar festészetében, Bortnyik Sándort azonnal kinevezte legnagyobb kedvencének, majd visszatért nyelvünk alaposabb elsajátításához.  Ma már csaknem folyékonyan olvassa Arany balladáit és saját bevallása szerint nagyon sajnálja, hogy a keleti nyelvekben való elmerülése helyett nem ennek a rokonnyelvnek a szépségeivel ismerkedett meg alaposabban. Merthogy a magyarban sokkal erősebb misztikus jelleget érez, mint például a bengáliban, amely utóbbinak pedig épp spirituális voltát bizonygatta doktori értekezésében. A magyar nyelv transzcendens dimenziókat nyit meg, beszélőjét kiemeli a hétköznapiságból, talán ezért is alkalmasabb arra, hogy poétikai tartalmakat jelenítsünk meg általa, mint, mondjuk, politikai realitásokat – állítja teljes határozottsággal.

Meglátásait hosszan és tudományosan fejtegető, nehezen emészthető hipotéziseket sorakoztató levelére írt válaszomban az alábbi szóviccet engedtem meg magamnak:

Ma írt nekem Yollaka,
ettől lettem jóllakva.

A finn kolléga alighanem megorrolt emiatt. Kicsit bosszúsan megjegyezte, hogy más ajkú ismerősei rendszeresen viccet csinálnak a nevéből, minden nyelvben akad olyan szó, amellyé torzítva az ő „értelmetlen” neve jelentést kap. Orosz barátai például kivétel nélkül Karácsonyfácskának becézik és így használják nevét: Альберт Йолка.

Beethoven: Egmont-nyitány

…vannak kivételek. Ilyen az Egmont-nyitány…

Hajlamos vagyok arra, hogy viszolyogjak minden olyasmitől, amit túl gyakran akarnak az orromra kötni. Egykettőre megcsömörlöm a nyakra-főre ismételt frázisoktól, agyonjátszott zeneszámoktól, a túlhasználatban elkopott szavaktól, arcoktól, képektől. Rám ellenkezőleg hatnak az üptre sugárzott reklámok és olykor még az eredeti műtől is eltaszítanak a sorozatgyártott reprodukciók. Ezért ódzkodom mindenfajta ünneptől is: mindig ugyanazok a közhelyek és külsőségek, azonos rugóra járó rítusok. Amikor december elején felhangzik a rádióban az első Jingle Bell, tudom, jobb, ha Vízkeresztig be sem kapcsolom a készüléket. Ugyanígy semmi gusztusom minden augusztus 20-án újra és újra az István a királyt nézni és hallgatni. Ahogy teltek az évek, egyre korábban kapcsoltam máshová, mígnem most már a főcímnél kattintok.

Ám vannak kivételek. Ilyen az Egmont-nyitány. Pedig ha valamit, hát ezt így őszönte agyonjátsszák a magyar médiában. És mégsem árt neki. Nem tud megkeményedni rajta az a politikai-ideológia hámréteg sem, amely serényen ránő mindannyiszor, amikor az 56-os dokumentum- és művészfilmek, archív felvételek, megemlékezések, kitüntetések és koszorúzások kötelező kísérőzenéjeként felhangzik.

Beethoven felkérésre írt több tételből álló kísérőzenét Goethe azonos című drámájához, ennek a nyitánya vált a legnépszerűbb szimfonikus darabok egyikévé. A színmű központi témája a szabadságvágy és az elnyomás elleni harc, ezt sűríti magába a zene is, így igencsak alkalmasnak bizonyult arra, hogy az 56-os forradalom himnuszává váljon. Azokban a napokban a Magyar Rádió a Nagy Imre-kormány közleményei közti szünetekben újra és újra ezt a muzsikát sugározta, a legenda szerint azért, mert a szerkesztőknek hirtelenjében ezt a lemezt sikerült előkeríteniük. Ha nem pontosan így esett, a történet akkor is ettől szép és kerek: lám, miként talál egymásra a vak véletlen és a történelmi szükségszerűség egy zseniális zeneműben, amely úgy válik a konkrét esemény szimbólumává, hogy le is veti magáról ezt a kötöttséget, minden újbóli felhangzásakor egyetemlegessé tágítja a legnagyszerűbb emberi törekvést. Nem fog rajta az idő, nem ütnek lukat benne a dokumentumfilmek tankjai, nem lehet sem elkoptatni, sem megunni, mert közvetlensége olyan intenzív, hogy minden újrahallgatás az első élmény erejével hat.

———-

Illusztráció: Andrej Aniszimov festménye: Beethoven – Egmont nyitány

És hát akkor maga a mű, egy 2008-as felvételről. Lorin Maazel vezényli a New York-i Filharmonikusokat.

Főblogomból:

Egmont nyitány ’56

Nyers valóság és szép illúziók

Transylvánia – Erdély-film

Az algériai születésű, félig roma származású francia rendező vizuális és akusztikus Erdély-esszéje (Transylvania, 2006, rendezte Tony Gatlif), az egzotikumra és az erős hangulati elemekre épít, az félideig le is köti a nézőt, ám a a második felében a film sajnos elveszti báját, feszességét, kicsit talán hitelességét is. Az odáig teljesen rendben van, hogy a szenvedélyes francia lány barátnőjével Romániában, pontosabban Erdély egzotikus, soknemzetiségű társadalmi dzsungelében keresi muzsikus szerelmét, akitől teherbe esett, s akit állítólag kiutasítottak Franciaországból. Meg is találja, de a férfi eltaszítja, bevallva, szó sem volt kiutasításról, egyszerűen megszökött tőle, mert nem szereti.