Mosonyi Kata: A megbocsájtás gesztusa

Lassan öt esztendeje annak, hogy regényem megjelent. Aktuálisan eléggé sok róla írt kritika látott napvilágot, némelyiket szinte már el is felejtettem. Most ez keveredett elő.

A megbocsátás gesztusa

bdk_tejmozi - regény, könyvAki valamelyest jártas Balla D. Károly eddigi életművében, annak kétsége sincs afelől, hogy különösképpen a 2005-ben a Pro Pannoniánál megjelent Szembesülést és az ugyanott napvilágot látott, 2007-es Egy manzárdőr naplójegyzeteit egy lényeges, drámai életrajzi elem mozgatta, nevezetesen az apjához, Balla Lászlóhoz fűződő kibeszélhetetlen, helyrehozhatatlannak látszó kapcsolata. Ez késztette a legőszintébb önvizsgálatra, szakmával, kortársakkal és az élet értelmével való számvetésre. „Iszapbirkózása” majd két évtizedes, s még utóbb is így vall a Szembesülés utolsó soraiban: „nem oldozhat fel sem a megvallás, sem az elhallgatás”. A Naplóban is ezzel a lidérccel viaskodik, holott az apa már 1987 óta nyugdíjba vonult, rendszerváltás is történt. A Tejmozi megjelenésekor pedig az apa már halott. Különös, hogy a regény záró soraiban, apa-fiú vonatkozásában, összegzésként mégis ez áll: „van még kis időm számba venni az elmesélhetetlent.”

Balla D. Károly

Mindamellett ez a feldolgozhatatlan múlt termékenyítő is: létrehozott egy iróniával átszőtt, gazdag és bölcs nyelvet, egy posztmodern „hiányregényt” vagy másképpen nevezve „szerkezeti regényt” (Szembesülés), egy lírával telített, metaforikus, vallomásos prózát (novellák, Tejmozi), a Naplóban pedig a külső tények és a belső valóság borzongató együttesét.

A XX. század második felének magyar irodalmában a vallomásos önéletírás a virágkorát élte, kezdve Szabó Lőrinc 1945-ös (bár csak 1974-ben megjelent) naplójával, a jelentős kortárs alkotásokon át – tematikailag, hangnemében beleértve számos regényt, köztük Parti Nagy Lajos Hősöm terét, az aparegények közül pedig legfőképp Esterházy Péter Harmonia caelestisét, – talán Tőzsér Árpád naplóival (Szent Antal disznaja, Kalligram, 2008, illetve az ugyanott, csak 2011-ben megjelent Érzékek csőcseléke) zárva a sort.

A Szembesülés a maga megszakításos-kihagyásos írói technikájával, bravúros szerkesztési ötleteivel, a görög mitológiai alakok és helyszínek mögé rejtett korrajzával és legfőképp hihetetlen őszinteségével a vallomásos műfaj XXI. századi páratlan teljesítménye, mindamellett a posztmodern irodalom ritka és élvezhető csemegéje. Ráadásul hellyel-közzel kacagtatóan a posztmodern paródiájának is tekinthető. Végsőkig lecsiszolt nyelvi-szellemi „bűvészmutatvány”, melyért a szerző ugyan alaposan megszenvedett (mint kagyló a gyöngyét kiizzadta), a „Nagyérdemű” (BDK szóhasználata) számára azonban fantasztikus játékot is szerzett. Hiszen izgalmas felismerni Argoszban Ungvárt, Egiszthoszban az író apját.

Balla D. legutóbbi regényén is legalább hét évig dolgozott, előzményeinek számos megfelelését találjuk korábbi írásaiban. A Tejmoziban az apa látszólag fiktív szereplő, középszerű festőművész, ám nem nehéz azonosítani az egykor hatalommal felruházott, középszerű íróval, a valós apával, akire a fiú soha és sehogy sem lehetett büszke. Ez a mű is önvallomás, csak metaforikus nyelvében gazdagabb, letisztultabb lélektani regény, melyben a fiú az apját még akkor sem tagadhatja meg, ha az elhagyta családját, kivonult a természetbe, egy faházikóba. Az anya pedig pénzkereső iparosmesterré silányította le férjét, a művészt.

A történet egy széthulló család lelki önéletrajza is, számvetés életről és halálról, az élet értelméről, az autentikus létezésről, az alkotási folyamat nehézségeiről. A szerző a főhős személyébe rejtetten vagy narrátorként folyamatosan jelen van a regényben.

A mű szerkezeti sajátossága az idősíkok mentén viszonylag könnyen szétszálazható cselekményben rejlik. Legalább négy helyszínre és időpontra történik utalás. Először a főhős vendégprofesszorként az Északi-tengerre néző szobája párás ablaküvegén keresztül emlékezik, szemléli a múltat, önvizsgálatot tart (a szerző ekkor azonosul leginkább vele). Másrészt felidézi az apjánál tett utolsó látogatását, mely után képes lesz kimondani: „[a]zon a reggelen majdnem megszerettem az apámat”, holott a látogatáskor még kettős érzések bujkáltak benne, Ezeknek így adott hangot: „Csak nem békülni akar, rémültem meg a gondolattól, hiszen apám az a fajta ember volt, akivel rosszban lenni sokkal kényelmesebb állapotnak bizonyult, semmint meghitt egyetértésben. (…) Csak nem akarja ezt a biztonságos távolságtartást most vacsorával, itallal, sakkal felszámolni, csak nem akarja, hogy a köztünk magasodó jégtömb elérzékenyült patakokban eredjen meg, csak nem számít arra, felkínálom neki a lehetőséget, hogy apámnak érezhesse magát és engem fiának tudhasson?”

Éppen itt, e bensőséges együttlét során törik szét valami a múltból, kezd olvadni a jégtömb, hiszen az apa beismerő vallomást is tesz, „tékozló apának” nevezve magát (Balla D. kedvelt archetípusai közt a víz, a patak, a hó, a pára, a köd a leginkább kifejező metaforikus jelzések). Lelki testamentuma pedig lényeges útravaló a fiú számára: életről, halálról, az emberben rejlő rosszról.

Fontos részletek a gyermekkor felidézett emlékei, legfőképp az apa műhelyének tejüvegszerű, szórt fényében való szemlélődés, hiszen a fiú akkor szembesül a felnőtt világgal, az alkotás pillanataival – önmagára nézve meghatározóan

Végül az emberi viszonyok rajza szempontjából nagyon fontos az anya betegségének, majd halálának végignézése, az apja és a húga részéről az ápolásban magára hagyott fiú (a főhős) belső küzdelme, mivel akkor ismeri fel az ember rendeltetésszerű életét. Valamint annak torzulását is saját „farizeusi” viselkedésében, hiszen „mint egy szociális munkás”, úgy ápolta anyját. Ez alól az sem jelent felmentést, hogy az anyja nehéz természetű volt. A kapcsolatok teljes kihűlésére utal, hogy az apa meg akarja látogatni feleségét a betegágynál, de az asszony elutasítja. Köztük elmarad a megbocsátás.

Az apa, a művész halála előtti önmagára találásában rejtetten, jelzésszerűen, de szerepet játszik egy titkos szerelem. Ennek köszönhetőek az ikonosztázok, melyekről a főhős is csak az apa halála után szerez tudomást. Nincs kétségünk afelől, hogy a szerelem értékhordozó erejéről a szerző hasonlóképpen vélekedik, mint Krasznahorkai László nemrég megjelent interjúkötetében, aki a következő részletben félelmeit is megfogalmazza ezzel kapcsolatban.  „Rettegve gondolok egy korra, amely el fogja felejteni a klasszikus értelemben vett szerelmi érzést. Rettegve vagy undorodva, nem is tudom, mert ráadásul én a szerelemben az emberi szabadság egyik legmagasabb rendű formáját látom. Csak amit az európai civilizáció erre az érzelemre kidolgozott, abban a szerelemben szabad az ember istenigazából. Akkor válik a lehető legmélyebb értelemben tűrhetetlenné számára mindaz, ami hamis, ami igaztalan.”  (Nem kérdez, nem válaszol, Magvető, 2012) A Tejmozi főhőse ezt csak utólag, az apja halála után ismeri fel. S mivel a szerző szerint „a szerelem után a legfelemelőbb érzés a teremtés mámora”, a főhős a megváltás-érzet mohóságával kapaszkodik az alkotásba, nyelvészprofesszorként is számos ötlete van a nyelv határainak tágítására.  S bár „regényt írni majdnem lehetetlen”, vallja többször is, mégis a valóságban megszületik a Tejmozi, filmszerű jelenetezéssel, a fájó emlékeket eltávolítani szándékozó, ködben úszó, régi képekkel, töredezettségekből, idősíkok vágástechnikájával, ismétlésekből. A szerző láthatóan kedveli ezt a megoldást,  talán van ebben némi P. O. Enquist-hatás (itt elsősorban az Életjátékra gondolunk), filmnovellákat is írt, egyik jól sikerült darabja A semmi cseppjei.

Felfogható-e fejlődésregényként is a Tejmozi?  Klasszikus értelemben talán nem, ugyanakkor eljutunk benne a végső szembesülésig, mely után így vall a főhős: „Korábban kiismerhetetlen, kusza ággá keveredett bennem a harag a megbocsátással, a gyűlölet a szeretettel, mígnem északi ködnézéseimmel kezdődően és a faházba való megtérésemmel kibékültek bennem ezek az engesztelhetetlen ellentétek.” Eszerint apa-fiú közt végül megtörtént a megbocsátás?

A könyv egyik szép jelképe, a titkos szerető ajándéka, a frissen sült kenyér erre utalhat. Ám a regény záró soraiban, ahol a szerző felfedi magát, teljesen azonosulva a főhőssel, mégis mintha nyitva  maradna a kérdés: „… van még kis időm számba venni az elmesélhetetlent. És továbblépnék apám regényében, amikor apró rezzenések jelzik, behatoltunk a felhő belsejébe.” A felhő belsejébe? Talán mégse volt valódi a jóvátétel? Gesztus szintű csupán a megbocsátás? Egyetlen kapaszkodónk marad, a regény utolsó mondatának jelképisége: „Az ablaküveget ellepi a tejfehér fényesség.”

Balla D. Károly: Tejmozi,. Magvető, 2011.

Mosonyi Kata

– See more at: http://www.irodalmijelen.hu/node/13110#sthash.NanNCjUG.dpuf

Az aparegény és az identitásregény

 könyvkritika

Balla D. Károly: Tejmozi

2012. január 3. kedd

Szerző: Dege Sándor

Balla D. Károly: TejmoziMi a viszonyunk apánkhoz, akár élő, akár holt? Megbocsáthatunk-e valaha a szüleinknek, és ha igen, hogyan? Mi a viszonya az életnek a halálhoz, és nekünk mi közünk hozzájuk? Mi a teendő nagy szövegkorpuszokkal, ha már egyszer összehordtuk őket? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Balla D. Károly új könyvében. De hogy mi kapunk-e a fenti kérdésekre válaszokat, vagy csak a szokásos válaszokra fogunk újabb kérdéseket kapni, már más lapra tartozik.

Az aparegény és az identitásregény mai napság igen népszerű műfajok, hogy ugyanazt takarják-e, már olyan értelemben, hogy az egyik a másiknak bizonyos részhalmaza volna, nem egyértelmű, de hogy a közös metszetük nagy, az biztos. Az emberi életnek egyszer szükségszerűen eljön az a pillanata, amikor az egyénnek tisztáznia kell a viszonyát tulajdon szüleivel, ez az identitás szempontjából nem megkerülhető kérdés. Az aparegények szerepe ezeknek a viszonyoknak a tematizálása mind személyes, mind egyetemes szinten. A Tejmozi különlegessége a többi aparegényhez képest, hogy nem végig egyes szám első személyben íródik (bár kilencvenöt százalékban azért igen), hanem az író időnkét elemelkedik a szövegtől, megkockáztatom, talán kissé el is idegenít tőle azzal, hogy egyértelművé teszi a szerző, az olvasó és a szöveg háromszögét. Nézzünk néhány konkrét példát a szövegből! Rögtön a legelején: „Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat, mondja a regényem elején hősöm az ablaküvegnek.” Vagy a 154. oldal fontos mondata: „Hősöm apja meghal regényem adott pontján, de ha valaki nem olvassa idáig a szöveget, akkor az ő számára él, életben van, életben marad hősöm apja mindaddig, amíg a haláláról való olvasás halottá nem teszi.” Ez a szövegtől való elemelkedés, elidegenítés a regény egész mondandóját emeli el, távolítja el a szerzőtől, s teszi általános érvényűvé. A saját személyes szorongásokat segít elhelyezni az Életben, mint nagy rendszerben.

A történet több idősíkban, a síkokat váltogatva zajlik, és a síkok a könyv végéig lezáratlanok maradnak, folyamatosan sejtetik, hogy még várható újabb, nem várt fejlemény. Az ebből fakadó feszültség tartja fenn a kíváncsiságot és hajtja tovább az olvasót a regényen, és végül abbahagyhatatlanná teszi ezt a nem mindig könnyen olvasható és befogadható könyvet.

Néhány szó a karakterekről: a regény hőse huszonnyolc-huszonkilenc éves nyelvész, aki életének egy válságos időszakában van, talán választópontjához ér. Tartós kapcsolatok kialakítására nem képes, bizonytalan a saját szüleivel való kapcsolatát illetően, valamint meghasonlott a tudománnyal, saját kutatási területével kapcsolatban is. Úgy gondolja, hogy a szüleivel való konfliktus megoldásának egyetlen módja az, ha kiírja magából a problémákat. Nekiáll hát egy aparegénynek, de nem halad vele, ezért abbahagyja, amint az anyja rákos lesz, és nekilát inkább egy anyaregénynek, ami a saját életének másik (talán sötét) oldala lesz. A legrettenetesebb dolgokat fogalmazza meg anyját illetően, hogy az anyja elrabolta a gyerekkorát és az ő személyes emlékeit is a gyerekkorával kapcsolatban, és hogy szeretetével és betegségével is csak zsarolja gyermekeit. Anyja halála után a kéziratot megsemmisíti és hozzáfog egy újabb aparegényhez, amelybe mi, olvasók is belecsöppenünk. A hős apja egykori aktfestő, aki életének egy pontján elhagyja családját, felhagyja hivatását és visszavonul remetei magányába egy kis világvégi faházba. Ez az, amit felesége és gyermekei sem megérteni, sem megbocsátani nem tudtak. A negyedik szereplő a húg, aki lényegesen eltérő személyiségű, mint a főhős, viszonyuk sem túlságosasan meleg. Ő az, aki a család belső feszültségéből és az apa roppant mély és összetett személyiségéből semmit sem ért meg, és ezáltal a történteken lényegében kívül marad, ami nem is csoda, ha azt tekintjük, hogy a történet jelentős része a regény hősén belül történik.

Fontos eleme még a könyvnek a filozófiai megalapozottság. Terjedelmes nyelvfilozófiai fejtegetésekre talál módot Balla a regény hősének hivatása révén. Sajnálatos módon ezek a részek kicsit kilógnak a könyvből, ha teljesen elhagynánk őket, akkor sem változtatnának sokat a végeredményen. Nehezítik az olvasást, illetve szaporítják a szöveget, ami roppant súlyos állítás egy ilyen rövid, de igen tömör szöveg esetében. A másik filozófiai sík az ontológiáé: ezek az elméletek a hős apjának szájából hangoznak el, és ellentétben a nyelvfilozófiával, a regény fősíkjában vannak. Ennek a lényege egy duális világkép, amelyben az élet és a halál, a sötét és a világos együtt létezése adja meg a lényeget: amikor megszületünk, minden csupa élet, de ahogy telik az idő, a halál egyre növekszik bennünk, míg végül az élet utolsó kis szikrája is távozik.

Maga a történés a főhős számára szinte folyamatosan fehér alapon, ködképek, sötét árnyékok játékaként zajlik, erre utal a Tejmozi kifejezés. A szauna fehér gőze, a havazás fehérsége, a szuterén mesterséges világítása, a tejüveg tetőablakok szikrázó fényessége és a tengeröböl fölött gomolygó köd alkotják azt a színteret, ahol a cselekmény a regény hőse számára lepereg. Folyamatosan letisztul az apa rejtélyes alakja, amely végül csak a világvégi faház sötét padlásterén berendezett második műteremben élesedik ki.

Száz szónak is egy a vége: érdemes elolvasni ezt a könyvet, nemcsak a meglepő fordulatokban bővelkedő cselekménye, hanem az olyan érdekfeszítő zárványok miatt is, mint a fiatalkori tanulmányi versenyt kísérő misztikus eltévedésélmény, vagy a tízéves érettségi találkozó hírét követő gondolatok. Nyelvileg a szöveg tömör, hallatlanul megformált, pontos, tárgyilagos poszt-posztmodern szöveg. Ez a regény igazán remek, amolyan kötelező darab, ajánlom mindenkinek!

Balla D. Károly: Tejmozi
Budapest, Magvető Kiadó, 2011.

Teveszar és isteni sugallat

 És akkor az elidegenítő isteni leheletben váratlanul megérzed a teveszar bensőséges bűzét…

baalbek, csontváry

Az alábbi írás egy-egy belső történetét többször, többféleképpen megírtam. Leginkább a késő-kamaszkori élményemmel foglalkoztam sokat: néhány órás pécsi látogatásom, úgy tűnik, kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem. Több írásomban is említem ezt a délutánt, amikor Budapestről csak azért utaztam Pécsre, hogy két nagy akkori kedvencem műveit eredetiben láthassam. Most is ez a történet képezi több helyen is megjelent kisesszém vázát, keretét.

Balla D. Károly

Pécs, Baalbek

Apám, bár eredetileg írónak készült, úgy látta, hogy a Kárpátalján 1944 ősze után berendezkedett szovjet rendszerben magyar betűvetőként nem érvényesülhet, ezért másik vonzalmának engedve képzőművésznek állt, szobrászatot tanult az ungvári  „gyorstalpaló” képzőművészeti akadémián, amelyet a hatóságok rövidesen szakiskolává degradáltak – de az első évfolyamok a lerövidített és felgyorsított program keretében még megszerezhették diplomájukat. Amivel túl sokra nem mentek. A több tudásra vágyók másutt igyekeztek továbbtanulni, a legjobb képességűeket pedig tehetségük, belső késztetésük segítette át a hiányos képzésből adódó nehézségeken. Apám részt vett pár kiállításon a szobraival, közben volt szalonigazgató és plakátfestő – ám amikor úgy tűnt, hogy mégis lesz Kárpátalján magyar írásbeliség, újságírónak állt és szépirodalmi ambíciói is felébredtek. Hogy ezt a pályát se kezdje képesítés nélkül, az ismert népi íróhoz, Veres Péterhez fordult segítségért, aki éppen ekkor magyar honvédelmi (!) miniszter volt. Az ő közbenjárására tehetett apám rendkívüli tanári vizsgát Pécsett. Nem sokkal ezután már verseskötete is megjelent, első magyarként felvették az ukrán írószövetségbe, belépett a kommunista pártba, szerkesztői és főszerkesztői megbízásokat kapott,  és évtizedekre ő lett a szovjet kultúrpolitika máig vitatott szerepű magyar letéteményese Kárpátalján. Sorra jelentek meg a könyvei, de a képzőművészet örök szerelme maradt: ha alkotóként nem is, szakíróként hű maradt ehhez a múzsához is.

Az ő könyveiből, albumaiból és az ő magyarázatai révén került közel hozzám ez a művészeti ág: magam is albumvásárló és kiállításjáró lettem. Előbb érezni tanultam meg a színek és formák világát – aztán lassan talán kicsit érteni is.

Utólag úgy látom, apámnak sokkal jobb volt a vizuális ízlése, mint az irodalmi. Az előbbi terén roppant fogékony volt az izmusokra, mindenfajta modernitásra és formabontásra – ám az utóbbiban mutatott némi vaskalaposságot, a realizmustól nem igazán tudott elszakadni – sem alkotóként, sem befogadóként. Úgy tűnik, az az ungvári gyorstalpaló a Párizsból nem sokkal azelőtt hazatért Erdélyi Béla vezetése alatt mégis többet adott, mint a Veres Péter kieszközölte pécsi bölcsészdiploma.

*

Nehéz lenne két jobban különböző piktort egy lapon említeni, mint Csontváryt és Vasarelyt.  Az én képzetes műcsarnokomban mégis közel esnek egymáshoz. Sok egyéb asszociáció mellett ők nekem mindketten Pécset is jelentik.

Kamasz koromban egyforma lelkesedéssel rajongtam mindkettejükért, posztereik díszítették szobámat, egy-egy albumukat is begyűjtöttem. Talán 19 lehettem, amikor a kétévente egyszer adódó budapesti látogatásom során Pécsre kifejezetten azért utaztam el, hogy a Csontváry- és a Vasarely-kollekciót megnézzem. Reggel indultam a fővárosból, és kora estére már vissza is akartam érni. Mivel a gyorsvonat nem igazán volt tekintettel időbeosztásomra, alig 5-6 órám jutott Pécsre. Hogy ne kerüljek időzavarba, az állomásról taxival vitettem magam először Csontváryhoz. A terembe lépve kicsit csalódtam, mert a gyűjtemény egy részét a múzeum kikölcsönözte valahová külföldre, az állandó kollekció több darabja hiányzott. Akkori kedvencemet, a Magányos cédrust sem láthattam eredetiben. Ám mégsem maradt hiányérzetem. Sőt. Bőven kárpótolt az egész falat betöltő, 7 méter széles Baalbek, amely előtt egy bő órát eltölthettem – és nem csupán azért, mert azon is találtam libanoni cédrust.

Csontváry Kosztka Tivadar Baalbekje páratlan alkotás. Egyetlen olyan más művet sem ismerek, amely az eltaszító, áhítatot parancsoló fennköltséget és a legbensőségesebb közvetlenséget egyszerre képes ekkora intenzitással megjeleníteni. A Baalbek lenyűgöz monumentalitásával: erőt demonstrál, isteni magasztosságot mutat, kozmikus hatalmat gyakorol felettünk – vakít és perzsel, szinte megsemmisít fényével és erejével. Ugyanakkor nemcsak hogy megengedi, hanem elvárja, kiprovokálja, hogy közelébe férkőzz, hogy intim viszonyba kerülj vele, hogy személyes ügyeddé, titkos gondolatoddá váljon.  Így hát nem borulhatsz előtte térdre, nem imádhatod és nem is rettegheted, hiába követelné ezt hatalmassága – mert közben az összes kicsinységét is feltárja előtted – az elidegenítő isteni leheletben váratlanul megérzed a teveszar bensőséges bűzét, és soha többé nem szabadulhatsz attól, hogy ezt a kettőt egyszerre érezd, ha a Baalbekre gondolsz. És nemcsak akkor, mert a világ dolgait is jobban érti azt, aki járt a pécsi Libanonban és megcsapta az arcát a forró sivatagi szél.

Aztán átsiettem a Vasarely-múzeumba. Mielőtt a termekbe léptem volna, a portán megkértem a kisasszonyt, adott időre rendeljen nekem taxit. Keltettem is némi feltűnést: egy nagyzoló kamasz. Ráadásul a teljes képeslap-kollekciót is felvásároltam: a barátaim évekig kapták tőlem az ölelkező zebrákat és a síkból kitüremkedni látszó tarka gömböket.

Mindent megnéztem, megcsodáltam, hódoltam a szent konstrukciónak, hagytam káprázni a szememet, becsapni a tekintetemet, hagytam, hogy eluralkodjon fölöttem a megalkotottság és a látvány. Édes volt ez az alávetettség.

Pécsett lett volna szállásom, csak telefonálnom kellett volna: apám hajdani nyíregyházi kollégájának ide költözött nagyobbik lánya, akit amúgy is nővéremmé fogadtam, örömmel látott volna. Mégis inkább siettem, vitettem magamat a taxival, kerüljünk a székesegyház felé, kértem a sofőrt, hadd vethessek egy pillantást arra is. Igen, siettem, hogy minél előbb magamban lehessek a vonaton, kinézhessek az ablakon és valahogy megpróbáljam összerakni azt az új világot, ami azon a napon épült fel bennem. Siettem, mert pesti barátaimmal megbeszéltük, hogy este elmegyünk a Dresch Mihállyal kiegészült Binder-kvartett koncertjére. Ahol aztán a dzsessz egyszerre analitikus és spontán futamai szépen el is rendezték bennem az elrendezendőket.

*

Húsz egynéhány évvel később könyvem bemutatójára igyekeztem Pécsre. A Pro Pannonia kiadó 1996-tól kezdődően több szép és fontos könyvemet is gondozta, és amikor válogatott verseim vaskos kötetének bemutatójára a városba érkeztem Évával, meghívónk valamely praktikus okból a Vasarely-múzeum vendégházában szállásolt el minket.

Furcsa érzés volt két évtized múltán egy korpuszban éjszakázni az op-art bálványozott mágusának  mesterműveivel. Persze nem utazhattam haza a viszontlátásuk nélkül: utolsó pécsi délelőttünkön bő órát szántunk a gyűjtemény végigjárására.

Álltam Vasarely kidomborodni látszó akril tündöklései és más vibráló káprázatai előtt, és szomorúan vettem tudomásul, hogy az egykor lázítóan modernnek ható geometrikus mágia már nem tud elvarázsolni. Igen, úgy érzem, a mából nézve például Kassák vagy Bortnyik vagy Moholy-Nagy már sokkal frissebbnek tűnik. Csontváry pedig időtlenül korszerűnek.

*

Huszárik Zoltán szépséges Csontváry-filmjét általában nagyon későn tűzi műsorára a televízió.  Ennek ellenére mindig megnézem. Legutóbb már halálos álmosság gyötört, amikor vetíteni kezdték. Tompa voltam, érzéketlen. De alig telt el néhány perc, és nemcsak hogy felélénkültem, hanem szinte ajzott állapotba kerültem: idegszálaim lemeztelenedve remegtek az éjszakában, elmémet pengeéles gondolatok szántották fel újra és újra. Én lettem a deviáns színész és a megszállott patikus. A vízből repülni vergődő madár, a fehér ló, a zuhatag alatt az örökkévalósággal megkeresztelkedő esendő ember, a vízesés-szakállú öregek. A nagy attrakcióra is sor került: az ősi virtus szerint a folyóba ugrottam a római kőhídról Mostarban.

*

Néhány évvel ezelőtt az OSZK keretében remek digitális sorozat indult Száz szép kép címen. Nem lehetett kétséges, hogy a Baalbek sorra kerül-e. A Csontváry remeket bemutató e-könyvben, ahogy a többiben is, az adott művész életrajzán kívül olvashatók a kor művészettörténeti hátterét és a mű keletkezését bemutató szemelvények, elemző értékelések. (A reprodukciós anyag viszont nem túl gazdag.)

A Baalbekről írott egyik műelemzés azt beszéli el, hogyan komponálta egybe Csontváry a római kori Heliopolisz baalbeki objektumait. A romtemplomok, falak, kövek, oszlopok és az újkori házak, valamint a fák a valóságban egészen más képet mutatnak. Erről a világhálón fellelhető fotók is tanúskodnak.

Valóság és fikció… Akkor most melyik is gazdagabb? És melyik létezik erősebben, intenzívebben? És számon kérhetünk-e bármiféle valósághűséget a művészen, amikor elvonatkoztat és összevon, elhagy és hozzáad, szeparál és egyesít. Számon kérhetünk-e bármit is rajta, ha közben megteremtette a csodát, a Nap örök és mégis ismételhetetlenül egyszeri útját?

Megkerestem a helyszínről készült műholdas felvételt. Mivel ez felülről készült, igen nehéz bármit is felismerni rajta, egyedül a Jupiter-templom megmaradt oszlopsorának az árnyéka teszi azonosíthatóvá a terepet.

Izgalmas utazás:  az ókorból az űrkorszakba, Jupitertől a műholdképig, Csontváry vásznától az e-könyvig. A római főisten hódolatára emelt oszlopok között ott süvít a magasztos idő. Süvít hatalmasan és hordja a forró sivatagi homokot, szórja a gallérod mögé, a fejedre. Belélegzed. Nem tehetsz semmit az ellen, hogy fejedben összeálljon a rend megőrjítően nagyszerű kvarctömbje.

*

Verseimből válogatok. Húsz év kihagyás, pécsi, szombathelyi és budapesti könyvek után újra lesz kötetem idehaza, az ungvári Kárpáti Kiadónál. Rendező elvként a fordított időrendet választottam: a legújabb szonettjeimtől jutok el korai szabadverseimig. Kóstolgatom régi soraimat, tetszenek is – meg nem is. Némelyiket túl szikárnak, szálkásnak, lecsupaszítottnak találom. Akad, amelyik mintha csak kulcsszavakat tartalmazna. Az egyik fölött hosszan időzöm: kerüljön-e be a gyűjteménybe – vagy mégse. Végül azért döntök az igen mellett, mert eszembe jut, hogy beregszászi szobrász-keramikus barátunk, a szép emlékű Horváth Anna, akitől Évával együtt talán a legtöbbet tanultuk szellemi eszmélésünk korszakában, megörökítette ezt a pár soromat. Terrakotta múzsa-sorozatának egyik darabját szemelte ki a célra: a nőalakot tartó magas talapzatba karcolta bele a versemet.

Később a szobrocskát jótékony célra ajánlotta fel: irodalmi díj lett belőle.

A szálkás betűkkel belé vésett vers pedig ez volt:

csontváry

sivatagot
sivatagba cédrust
cédrusnak ágat
ágra kötelet
kötélre hurkot
hurokba fejemet
fejembe sivatagot
sivatagot



A fenti írást elsőként közlő blogoldalam a Csontváry, Baalbek, Pécs keresőszavak kombinációival a Google-találatok közt az első tízben szerepel.

Pánikbetegség és pszichodráma

A modern pszichológiában járatosak jól tudják, hogy a Levi Moreno által a huszadik század első felében kidolgozott pszichoterápiás módszer neve eredetileg a pszichodráma, tehát egyáltalán nem valamiféle irodalmi műfaj, pláne nem pszichothriller, hanem csupán gyógyászati módszer, a szakirodalom szerint akcióelvű, cselekvésközpontú, feltáró jellegű kognitív viselkedésterápias technika.

A terápiás módszer a dramatizált életszerű helyzetek eljátszása egy csoportfoglalkozáson belül, amely legtöbbször elvezet a lelki sérüléseket okozott körülmények feltárásához és megértéséhez. Eszerint tehát az eredeti pszichodrámában előre megírt irodalmi vagy másmilyen szöveg nem szerepel, a lényeg éppen a résztvevők spontán megynyilvánulása. Ezzel ellentétben évekkel ezelőtt indított irodalmi kísérletemben minimalista „abszurd pszichodrámákat” (párbeszédeket, monológokat, szituáció-leírásokat) tettem közzé egy speciálisan erre a célra indított blogban, majd valamivel később ezekhez hozzátoldottam a virtuális csoportterápiás foglalkozáson tapasztaltak leírását. A kettő együtt alkotta az általam elképzelt új irodalmi műfaj, a voltaképpeni pszichodráma kis darabjait.

Később a projektum kitágult. Míg eredetileg a traumaterápia volt az egyik központi fogalom, 2014-ben a hangsúly áttevődött a pánikbetegség és az agorafóbia kezelésére – kiderült, hogy az abszurd szövegek e tekintetben is relevánsak és alkalmasak a szorongás és félelem hatékony feloldására, azaz megfelelnek a kognitív viselkedésterápia támasztotta követelményeknek.

Bővebben…

Bodor Béla és Anosztosz Theosz

Gyakran felidéződik előttem a feledhetetlen Bodor Béla alakja: kevés számú személyes beszélgetésünk, levélváltásaink különböző irodalmi ügyekben, a vele készített interjúm, könyvei, a munkáinkról írt kritikái… No és persze a halálakor átérzett hiány. Akkor ezt írtam blogomban:

„Abban a megtiszteltetésben lehetett részünk, hogy figyelte a munkánkat, írt a könyveinkről. (A Szembesülésről az ő tollából született az egyik legalaposabb kritika: Gravitációs csapda. Éva regényét is értően elemezte: Füzetlapok regénye.) Kivételesen kedves ember volt (ez nem zárta ki kérlelhetetlen kritikusi magatartását), emellett igazi művész, igazi szenvedélyes irodalmár, egyike a szakma szent megszállottjainak. Mindent olvasott, mindenről tudott, még a kis kárpátaljai irodalom marginális kérdéseire is maradt ideje, ereje.

Fájó hiányt hagy maga után – jó volt eddig abban a tudatban írni, hogy ami megjelenik tőlünk, előbb-utóbb az ő szigorú mércéje szerint is megmérettetik.”

 

Ha Bodor Bélára gondolok, mindig eszembe jut egy 2006-os, jellemzőnek mondható, amolyan filoszokhoz illő levélváltásunk is.

Béla rákérdezett, milyen forrásokra támaszkodva hivatkozom regényemben Agnosztosz theoszra, a görögök ismeretlen istenére. Megírtam, hogy én Szenthkuthynál (a Praeben) találkoztam először a névvel és az állítással, miszerint a görögök a Pantheonban néven nevezett isteneik mellett állítottak egy üres talapzatot az ismeretlen istennek is. Aztán találtam más említéseket, Görgey Gábornak is van egy szép írása erről. Az elsődleges forrásoknak  persze nem mentem utána, de most visszagondolva – írtam Bélának – annyi bizonyos, hogy a görög mitológiát feldolgozó könyvekben  erről nem volt semmilyen említés.

Béla erre a következőket írta:

Kedves  Károly,
amennyire utána tudtam nézni, minden utalás ugyanarra  a helyre megy vissza. A klasszikus ókori szövegforrások  és az azokból készült kézikönyvek, mint az ókori lexikon,  nem tudnak ilyesmiről. A forrás az Újszövetség, ApCsel 17.23. Mellékelem a szöveghelyet görögül és magyarul.  (…) A félreértést az okozza, hogy a szöveg nem az áldozati  oltár (thüsziasztérion) szót és nem is a talapzatot jelentő  valamelyik kifejezést választja (ezek ugyanis a köznyelvi görögben állati lábat vagy sámlit is jelentenek, és ez  az adott kontextusban félreérthető lenne), hanem a “bomon”  (bomosz) szót használja, ami egyszerre jelent talapzatot  és oltárt. (Meg minden mást, kocsiállványt, kifejezésekben  átvitt értelemben oltalmat, stb.) Így egyes bibliafordítások  oltárt, mások talapzatot fordítanak. A görög szövegben  nincs kimondva, hogy ez a valami üres, erre csak abból  lehet következtetni, hogy nem nevez meg semmit, ami ezen az oltáron vagy talapzaton áll. Az efféle bizonytalanságokat pedig a bibliafordítók nem szeretik, tehát vagy kimondják, hogy üres a talapzat, vagy az oltár szót használják, némiképp félreérthetően. Az viszont biztos, hogy az “agnoszto  theo” kifejezés írva áll ezen a valamin.

Baráti üdvözlettel
Bodor Béla

διερχόμενος γὰρ καὶ ἀναθεωρῶν τὰ σεβάσματα ὑμῶν εὗρον καὶ βωμὸν ἐν ᾧἐπεγέγραπτο,  Ἀγνώστῳ  θεῷ. ὃ οὖν ἀγνοοῦντες  εὐσεβεῖτε,  τοῦτο  ἐγὼ καταγγέλλω ὑμῖν.  ὁ θεὸς  ὁ ποιήσας  τὸν κόσμον καὶ πάντα τὰ ἐν αὐτῷ,  οὗτος  οὐρανοῦ καὶ γῆς ὑπάρχων  κύριος  οὐκ ἐν χειροποιήτοις  ναοῖς  κατοικεῖ

ApCsel  17.23
Amint  szétnéztem és megtekintettem szentélyeiteket, ráakadtam egy oltárra, amelyen az a felírás állt: Az ismeretlen istennek. Nos, én azt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül  tiszteltek.
ApCsel  17.24
A világot s a benne találhatókat teremtő Isten nem lakik emberi kéz emelte templomokban, hiszen ő az ég és föld  Ura.

Béla eredménye azért látszott több mint érdekesnek, mert mindez egyfelől azt jelentette, hogy fordítási hiba áldozatai vagyunk, másfelől azt, hogy ez az egész alighanem keresztény kreáció. Mindez azonban nem változtatott a szép szimbólumon: az ismeretlen isten számomra továbbra sem vált akképpen értelmezendővé, mint az egyisten ismeretlensége, megfejthetetlensége, hanem mint az ‘ismert’ istenek – jól szerkesztett fikciók – között egy többszörös absztrahálás révén létrehozott fogalom. Az ógörög szellemesség és nem a keresztény misztikum kifejezője, a svédcsavaros semmi, a hatványozott hiány. Mint ahogy regényemben is írom:

A … Szentkuthy-idézetben is szerepelt az ismeretlen isten, akinek a Panteonban üres talapzatot állítottak. Lehet-e  ennél szebben, pontosabban és áttételesebben jellemezni a Semmit? A bölcsen ravasz görögök ugyanis nemcsak a valóságban  nem létező, elsődleges hiányú világot szerkesztették meg mitológiájukkal, amelynek megalkotottsága révén izzó intenzitást adtak, hanem ezen belül és ezen felül még csavartak kettőt a fikción: a képzetes létező részeként létrehozták a képzetes hiányzót, Agnosztosz theoszt, az ismeretlen istent, és hogy még hatványozottabb legyen a hiány jelenvalósága,  üres (!) talapzatot állítottak neki. Az az üresen hagyott  hely a talapzaton, az számomra az abszolút hiány, a Semmi  apoteózisa.

Levélváltásunk, és különösen Béla halála óta én nemigen tudom a Semmit, a Hiányt vagy Agnosztosz theoszt úgy felidézni, hogy az ő jellegzetes alakja meg ne képződnék előttem. Mint ahogy fordítva is igaz: ha Bodor Bélára gondolok, mindig érzem az égető hiányt. Egy éles és figyelő elme hiányát.

Ginsberg Üvöltése

Mit kerteljünk: Jeffrey Friedman és Rob Epstein 2010-es munkája filmalkotásként semmiképpen nem állná meg a helyét a maradandó alkotások között, ha nem Ginsberg monumentális költeménye adná a vázát. Ez a váz azonban oly erős, hogy könnyedén (de súlyos léptekkel) viszi előre a filmet, jószerével csak rá kellett akasztani a jeleneteket. Ezek a következő öt síkon futnak.

Az első: 1955. októberében Allen Ginsberg a San Francisco-i Six Gallery-ben, 29 évesen felolvassa az Üvöltést (szép film noir képek egy füstös helyről, a költőt alakító James Franco szuggesztív interpretációja – és hát persze a nagyon ütős szöveg).

A második: 1957-ben, az alig egy évvel a Howl and Other Poems című Ginsberg-könyv megjelenése után a kiadót perbe fogják obszcén mű terjesztése miatt. A tárgyalás jelenetei képezik a második síkot. Ez a szál gyengébb: a nézetek összecsapását én nem tartottam eléggé drámainak, a vádló, a védő és a tanúk szövegei lehetnének feszesebbek (hogy nem eléggé azok, meglehet, az eredeti tárgyalás jegyzőkönyvéhez való hűségből ered.)

A harmadik sík egy magnó-interjú készítésének az epizódjait rögzíti: a tárgyalással egy időben Ginsberg életéről és az irodalomról beszél a láthatatlan riporternek. Életrajzi vallomásainak, elbeszéléseinek egy része – negyedik sík – meg is elevenedik: jól kamerázott, kifejező képek, jó ritmusú vágások. Amit pedig a költő irodalmi felfogásáról mond, az újra csak olyan jelentőségteljes, hogy mindegy, ül-e vagy fekszik, mikrofonba beszél-e vagy kamerába.

A film sejtésem szerint az ötödik síkon bukik el (nem teljesen, de kicsit azért mégis…): ezek a folyton beékelődő betétek nem egyebek, mint színes animációk (durvábban: rajzfilmek), amelyek képileg (lennének) hivatottak megjeleníteni az Üvöltés látomásos világát. Kevés sikerrel: ami a szövegben lélegzetállítóan szuggesztív, fékezhetetlenül áradó, az animációban elbeszélve inkább komikus, vagy legalábbis olcsó.  A súlyos irodalmi szöveg révén közvetített költői víziókat halálos vétek tényleges látványra „lefordítani”, pláne nem primitíven ábrázolt szeretkező párok és repülő angyalok képében. Ezek nem hozzáadnak, hanem elvesznek az élményből. (Egy filmes ellenpélda: Alan Parker Pink Floyd-filmjében – A fal – az animációs betétek kifejezetten jót tesznek a műnek.)

Az egészet együtt szemlélve számomra úgy tűnt, hogy a stiláris sokféleség nem forrt egésszé, a tárgyalás jólfésült jelenetei kizökkentik a múltidézés poézisét, az interjú dokumentarista vonala pedig a maga kis ügyetlenségeivel ugyan megfelel saját műfajának, de egy művészfilm ambícióit alulmúlja (itt csak a remek szöveg menti meg a gyenge képi világot). Az rajzfilmes illesztmények meg egyenesen degradálják a ginsbergi képzetek intenzitását.

És mégis: nemcsak nézhető, hanem kötelezően megnézendő film az Üvöltés: annak is, aki már találkozott az eredeti verssel, de főleg annak, aki most kerül szembe a modern költészetnek ezzel a kibiztosított bombájával.

A film jó. A hiányérzet onnan ered, hogy Ginsberg viszont zseniális.


több film
Üvöltés (Howl), amerikai filmdráma, 2010. Rendezte: Jeffrey Friedman, Rob Epstein; forgatókönyv: Rob Epstein, Jeffrey Friedman; zeneszerző: Carter Burwell, operatőr: Edward Lachman. Szereplők: James Franco (Allen Ginsberg), Jon Hamm (Jake Ehrlich), David Strathairn (Ralph McIntosh), Mary-Louise Parker (Gail Potter), Jeff Daniels (David Kirk professzor).