Antonioni: Nagyítás

A létezővé nagyított hiány

Semmi más, csak a Nagyítás (Blow-Up, 1966) juthat először eszembe, ha kedvenc filmemről kérdeznek. Eközben persze fájó szívvel le kell mondanom Tarkovszkij Stalkerjéről, Tarr Béla Kárhozatáról, Fellini Amarcordjáról és 8 és féljéről, Huszárik, Bódy Gábor, Szabó István, Makk Károly, Bacsó Péter, Sándor Pál, Enyedi Ildikó emlékezetes munkáiról (és ez csak egy szűkített lista volt), de Michelangelo Antonioni filmje, mint valami első szerelem élménye, kiragyog kedvenceim közül.

A Nagyítást kamasz koromban láttam először, Veszna típusú fekete-fehér televíziónkon, apámék hálószobájában (és mellesleg a Szovjet Birodalom peremén). Nyolc körül nálunk általában lámpaoltás volt, s mint ritka későesti tévézéseimet általában, ezt is hosszú rimánkodás előzhette meg, anyám szívét volt könnyebb meglágyítanom, bólintott, mire apám bosszúsan behúzta alkóvjuk függönyét és tüntetőleg el is aludt mögötte, én meg hallgathattam a Herbie Hancock kísérőzenéjébe oltott hortyogást. De nem zavart a sajátos háttérzaj, mint ahogy az sem: a film készítőiről akkor semmit sem tudtam még, s fogalmam sem volt arról, hogy mikorra a magyar televízió bemutatta, addigra nyugaton már kultuszfilmmé is vált. Én csak néztem lenyűgözve, már első kockái megfogtak, hogy aztán egyre inkább magával ragadjon a látvány, és a végén ne tudjak felkelni a fotelből: az utolsó képsor olyan élményhez juttatott, amelyet ma is meghatározó jelentőségűnek gondolok.

Akkoriban én is fotóztam, így nem esett nehezemre a főhős Thomas helyébe képzelnem magam, még ha nekem nem is volt olyan műtermem, ahol hölgyvendégeket fogadhattam volna.

Ám az erotikus jeleneteknél is jobban megkapott az a rocktörténetileg is kuriózumnak számító jelenete a filmnek, amelyben Thomas betéved egy Yardbirds-koncertre: a hangszerrombolás elemi élménye elzárt világunkban engem sehonnan máshonnan nem érhetett el, csak ebből a filmből.

De volt valami, ami a fedetlen női kebleknél és a megszerzett, majd eldobott rajongói trófeánál is jobban felizgatott: a lefotózott rejtély, a sokszoros nagyítások révén megfejtett gyilkosság. Azóta is, ha borzongani támad kedvem, semmi mást nem kell felidéznem, csak a londoni Maryon parknak az esti hangulatát… Ahová aztán hősünk másnap visszatér hullát keresni, de nem találja, viszont távoztában valami egészen mással találkozik: a film legelején egyszer már felbukkant bohócruhás alkalmi pantomimművészek kezdenek önfeledten teniszezni – ütők és labda nélkül. Alighanem a filmtörténet egyik legismertebb és legemlékezetesebb jelenete ez: a csak a kézzel fogható (és lefotózható) valóságban hívő Thomas a megjelenített, eljátszott fikció kényszere alatt megválik földhözragadtságától, felveszi a gyepről és visszadobja a várakozó játékosoknak a rácson túlütött, nem létező labdát.

Minden bizonnyal szerepe van ennek a jelenetnek abban, hogy nekem egyik vesszőparipám lett a művészileg megalkotott semmi, a láthatóvá tett hiány: novellát, esszét, regényfejezetet szenteltem a kérdésnek, sorolva és elemezve a példákat a görögök mitológiájától Malevics Fekete négyzetén és Örkény Üres lapján át Cage 4:33-áig. Sőt, némi túlzással, sok éven át írt Szembesülés c. könyvem sem egyéb, mint egy hiányzó, meg nem írt regény megjelenítésére tett kísérlet. Kétes, hogy az én próbálkozásom sikeres volt-e, de hogy Antonioni mester ebben a pár percben piedesztálra állította az alkotó képzeletet, az bizonyos. Nekünk, földhöz ragadtaknak, nincs is más dolgunk, mint hogy labdaszedegetőjének elszegődjünk.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s