Vissza Káinig

Kemény István: élőbeszéd

A szakma a legjelentősebb kortárs költők egyikének tartja. Jól mutatják ezt a róla szóló elismerések, díjai. Én most élőbeszéd c. kötetét olvastam el.

“Mint öngyilkos, ha visszafele él”, írja kötetkezdő versében Kemény István. A személyes múlt újraélésénél azonban sokkal erősebb motívum az emberiség múltja. Fajunk biblikus eredetéig kell visszanyúlnia, hogy privát kudarcainak hőse, a Megcsalt űrhajós érthetővé váljon – leginkább önmaga előtt. Igen, egyfajta önmegismerő lélekgyakorlat ez a könyv, valaminő visszaszületés egészen Káinig, aki mégsem ősapaként, hanem csupán nagybácsiként mutatkozik be.

A “vissza” egyébként vissza-visszatérő motívuma verseinek. Az angyalszárnyak visszafejlődnek, akihez beszél, “elmegy, de visszafut”, az Állástalan táncosnő is elölről kezd mindent: “vissza a kályhához”, az állomáson az elengedett, avult dolgok “most jönnek vissza tönkremenve”, a számjegyek visszamennek az elhagyott Nulláért, a kötetkezdő, önszembesítő motívumok (fél pár kesztyű, kétszerkettő) meg éppen a záró versben térnek vissza.

A kötetben folyamatosan “tegnap este van”, a Halál nyomja meg a múlt hansúlyát, miközben maga a múlt “vállat von”.

Az átélés és vállvonás egyaránt kjellemző Kemény költői attitűdjére: őszinteségével egyszerre vállalja, és ironikus felhangjaival egszerre tagadja a káini gyilkosság bűnét, egyszerre fogadja el és tagadja meg önmagát (“nekem semmi közöm a jellememhez”). Ám ez a kettősség, mint talán várnánk, nem oldódik fel semmifajta bűnbocsánatban. Ebben a költészetben nincs megváltás. A koordináták kifordulnak az Origóból, isten helyett (“ne mondd, hogy élsz, uram”) csak a kétszerkettő Radnótitól ismert józanságába kapaszkodhatunk.

*

Maradtak bennem hiányérzetek.

Bár kétséget kizáróan érezhető: igen figyelemre méltó költői produltummal állunk szemben, mégis: ez a kötet kevés. Kevés a vers, kevés a szöveg. A 80 oldalnyi anyag olyan hézagosan van tördelve, hogy egy veder vizet még bőven beleönthetnénk.

Ilyen kevés versben nem lehet megteremteni a más-más pillérekre támaszkodó építményt, nem jön létre a kohéziós erő, így a gerincet képező két erős ciklus (Élőbeszéd, Egy hét az öreg Káinnal) csak nehezen szervesül a harmadik nagyobbal (Fel és alá az érdligeti állomáson), és sehogyan se áll össze az egyetlen versből álló ciklusokkal (Több ismeretlenes álom, Kis majom, A semmieset). Utóbbi szerintem egyébként is gyenge, sem mondókára emlékeztető formája, sem tartalma nem indokolja szerepeltetését.

De kevés a versanyag ahhoz is, hogy kohézis helyett valami pazar sokszínűség, széles skálájú költői világ kapjon teret. Nem mintha a poézis sorok számával lenne mérhető, de ez esetben, bevallom, nekem kicsit hiányzik a mennyiségben is megmutatkozó teljesítmény. Ha szigorúan veszem, akkor két tucatnyinál alig több opuszról van szó, ez szerintem kevés ahhoz, hogy külön könyvet építsünk rá. Így hiába számottevő a költői matéria fajsúlya, ha az össztömeg mégsem eléggé jelentős.

Így aztán – igazi gravitációs erő híján – katarzis helyett marad a kétség kívül nagyon kellemes bizsergés.

Összegezve: Kemény 2006-os kötete jó verseskönyv. De nem annyira.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s