film címkéhez tartozó bejegyzések

Antonioni: Nagyítás

Antonioni labdaszedegetőjének elszegődni

A létezővé nagyított hiány

Semmi más, csak a Nagyítás (Blow-Up, 1966) juthat először eszembe, ha kedvenc filmemről kérdeznek. Eközben persze fájó szívvel le kell mondanom Tarkovszkij Stalkerjéről, Tarr Béla Kárhozatáról, Fellini Amarcordjáról és 8 és féljéről, Huszárik Szindbádjáról, Bódy Gábor Kutya éji daláról, Fábri Zoltán Ötödik pecsétjéről, Szabó István, Makk Károly, Bacsó Péter, Sándor Pál, Enyedi Ildikó emlékezetes munkáiról (és ez csak egy szűkített lista volt!), de Michelangelo Antonioni filmje, mint valami első szerelem élménye, kiragyog kedvenceim közül. Antonioni: Nagyítás Tovább olvasása

Mundruczó Kornél: Delta

Díjak és jelölések ide vagy oda – Mundruczó Kornél  sokak által nagyra értékelt munkája, a Delta (2008) eléggé csapnivaló. Ugyanakkor szép is, mert gyönyörű a remekül fényképezett táj, és kétség kívül vizuális élményt szereznek a megkomponált lírai beállítások. Ez azonban kevés a jó filmhez: a kissé bizarr (szerelmi) történet sehogyan sem nyeri el hitelességét.

Holott a két főszereplő (Lajkó Félix, Tóth Orsolya) alkalmasnak látszana a feladatra, gesztustalan játékuk értékelhető lenne, ha jól lennének mozgatva, ha lenne a filmnek megbízható (se nem erőltetett, se nem esetleges) dramaturgiája, amely szorosra fűzné a szemünk láttára széteső sztorit, ha nem lennének suták és rendkívül rosszul artikuláltak a megszólalásaik. Mundruczó Kornél: Delta Tovább olvasása

Az a csodálatos spliti éjszaka

Kis csalásokból épülnek fel a nagy hazugságok, apró csínyekből lesznek a végtelen bűnök, ártatlannak látszó apróságokból áll össze a visszavonhatatlanul hatalmas halál.

Különös hangulatú, a figyelmünket több módon is lekötő alkotás Arsen Anton Ostojić filmje (Az a csodálatos spliti éjszaka, Ta divna splitska noć, 2004). A horvát rendező világa egyszerre kegyetlenül durva és emelkedetten költői, brutális és mégis nagyon érzékenyen, finoman megrajzolt. Az a csodálatos spliti éjszaka Tovább olvasása

Almodóvar: Beszélj hozzá!

Nem vagyok az a könnyen meghatódós fajta, sőt, ha észreveszem, hogy meg akarnak hatni, el akarnak érzékenyíteni, akkor zsigerből ellenáll a cinikus énem – de ez a film nagyon megérintett (Beszélj hozzá!, Hable con ella, rendezte: Pedro Almodóvar, 2002). Azt hiszem, azzal ért el ilyen erős hatást nálam, hogy valami egészen sajátos módon keveredik benne a vaskos életszerűség és a művészi lebegtetés. Ócska közhelyek keverednek lehelet-finom metaforákkal, az otromba valóság behatol a poézisbe (szinte úgy, mint ahogy a töppedt szerető a női nemi szervbe a némafilm-betétben), a művészet absztraháltsága pedig belengi, átszellemíti az életszituációkat. Éppen a legelvontabb és legkevésbé verbális kifejezőeszközöknek (tánc, zene, némafilm – és általában a vizualitás) jut kulcsszerep a folytonos narráció (vö. „beszélj hozzá”) átlényegítésében, a helyzetek és történések más dimenzióba emelésében. Egy idő után már nem lehet a sorozatos véletlenekre azt mondani, hogy „ilyen nincs”, mint ahogy sorsszerű bekövetkezésekre se fogható rá: tudni lehetett előre. A meglepő válik magától értetődővé és a hihetetlen egybeesés lesz természetessé. Almodóvar: Beszélj hozzá! Tovább olvasása

Gaál István: Keresztelő

Este Gaál István remek filmjét, a Keresztelőt néztük. A téma eléggé ismerős (például Jancsó Oldás és kötéséből): a faluról Budapestre került értelmiségi szembesülése az elhagyott otthoni közeggel, rokonaival. Latinovits és Koltai János igazán remek párost alkotott (a női szereplők kicsit halványabbak voltak): a befutott, rendszernek elkötelezett szobrász és a börtönt viselt iskolaigazgató. Viszonyaik, vívódásaik és a felidézett múlt epizódjai mentén rendeződik szép egésszé a film. (Film, színház, muzsika)

Kusturica: Emlékszel Dolly Bellre?

kusturica dolly bell
Ha láttad, évekkel később is emlékszel Dolly Bellre.

Jelentős, kiemelkedően jó film Emir Kusturica Emlékszel Dolly Bellre? (Sjećaš li se Dolly Bell, 1981) c. alkotása: remek a sztori, árnyalt az ábrázolás, finoman rajzoltak az alakok, s bár akad benne nevetni való,  mégis több egy kelet-európai burleszknél, inkább elgondolkoztat, miközben érzelmi hatása is erős.  Mélyebbnek találtuk, s éppen ezért nekünk jobban tetszett nekünk,  mint a bosnyák Mester favorizált filmje, a Macska-jaj, amelyet nem tekintek sokkal többnek a fent említett kategóriába (burleszk) tartozó, ámbár fergeteges játéknál. Persze nincsen Kusturica zene nélkül, alább egy tamburás-éneklős-szomorkodós jelenet: Kusturica: Emlékszel Dolly Bellre? Tovább olvasása

Menzel: Pacsirták cérnaszálon

Jirí Menzel Pacsirták cérnaszálon (Skřivánci na niti, 1990) c. filmje nem tartozik a cseh rendező legjobbjai közé, nem hat olyan elementáris erővel, mint a Szigorúan ellenőrzött vonatok, nem olyan „líraian mulatságos”, mint a Sörgyári capriccio, nem olyan bájos, mint Az én kis falum, de nagyon is nézhető film, még ha picit a már túlontúl ismert sémák mentén mutatja is be a korszak őrültségeit. Nevetni, bosszankodni és szörnyülködni egyaránt lehet rajta, és ha olyan a néző hangulata, itt-ott akár  el is érzékenyülhet. A címe mindenesetre igazi telitalálat! (Pacsirták cérnaszálon )

Antonioni – Az éjszaka

Most láttam először kedvenc mesteremnek ezt a korai filmjét (Michelangelo Antonioni, La notte, 1961). Kétséget kizáróan jelentős alkotás akkor is, ha elég nehezen néztük végig: az elidegenültségnek és az érzelmi sivárságnak ez a meglehetősen közvetlen ábrázolása nem tudott eléggé lekötni, holott egyébként kifejezetten szeretem a kissé vontatott, ráérős filmeket, de valahogy itt nem éreztem elegendőnek az intellektuális feszültséget ahhoz, hogy a kevés történésű lassú jeleneteken átsegítsen. Egyedül a képi világ szolgálhatott mentségül: a film voltaképp egymásba áttűnő művészfotók sorozatának hat. Értékelhető továbbá az egymásra épülő epizódok hangulati értéke, és persze az a társadalmi mondanivaló is, ami a film keletkezésekor (fél évszázada!) erősnek, újszerűnek hathatott. Mindez azonban tegnap este nem tudta felülírni a második óra kezdetétől növekvő unalmamat. Ám ma azt is be kell látnom, hogy visszaemlékeznem sokkal kellemesebb a filmre, mint amilyen élmény megnézni volt. (Antonioni: Az éjszaka)