Mesés férfiak kurblival

Bizonyos szerelmi és egyéb viszontagságok után a főszereplőnek kinézett ünnepelt, de öregedő színésznőben felébred a hiúság és maga finanszírozza a permanens pénzhiánnyal küszködő mozibolond álmának a beteljesítését.  Mindeközben roppant mulatságos eredeti némafilm-betéteket és saját gyártású imitációkat láthatunk, a „valódi” jelenetekben pedig az utánozhatatlan menzeli recept szerint keveredik költői emelkedettség kacagtató humorral, elfogódott hősromantika éles szatírával. Még ám olyan mesteri módon, hogy rendkívül szeretetre méltóvá válik az is, amit tiszta szívből kinevetünk.

több film

A hullám / Die Welle

Hatásos és meggyőző erejű Dennis Gansel 2008-as filmje. Ezt akkor is megállapítottam, amikor, talán két éve, először láttam. Most másodjára azért már kicsit zavart a didaktikussága, oktatófilm-jellege. Elsőre ez nem tűnt fel annyira, maximálisan lekötött a pergő cselekmény, és nem maradt el a döbbenet sem: lám, milyen könnyű manipulálni a fiatalokat, milyen kevés kell az elvakultságig terjedő lelkesedésük eléréséhez. Elég hozzá egy karizmatikus vezéregyéniség, egy jó név,  megkülönböztető ruhaviselet, embléma, kézmozdulat – és még világosan megfogalmazott célokra sincs szükség, a valahová tartozni akarás, az erőhöz való csatlakozás csoportszelleme egyetlen hét alatt fanatizálja, fasizálja az amúgy teljesen normális kamaszokat.

A történet lényege annyi, hogy egy gimnáziumi „projekthét” keretében két különböző csoportban a diákok az anarchia, illetve az autokrácia természetével foglalkoznak. Az utóbbi téma vezető tanára arra keresi diákjaival a választ: kialakulhat-e ma Németországban a diktatúra. Az elméleti nem után egy hét alatt megszületik a gyakorlati igen, a tanár éppen ezzel szembesítené a magukból kivetkőzött fiatalokat, ám kísérletével túllő a célon: egy labilis idegzetű, korábban kiközösítést megélő diáknál elszakad a cérna, amikor megérti, hogy élete végre megtalált értelmének, a lelkesültségét és rajongását kiváltó mozgalomnak,  A hullámnak - egyszer s mindenkorra vége. A kicsit teátrálisra, erőltetettre sikerült tragikus végkifejlet, bár növeli az izgalmakat és a film hatását, már nem annyira a művészi, hanem inkább a pedagógiai célokat szolgálja – ezt viszont kitűnően.

Egészében a film jól van összerakva, karakterei, különösen a tanáré (Jürgen Vogel nagyszerű játékának is köszönhetően), meggyőző,  nála és részben másoknál is  ott  van a viselkedést, reakciókat, döntéseket indokló családi-szerelmi-baráti (és társadalmi) háttér,  ettől hihetővé válik mindaz, amiről azt hinnénk, lehetetlen.

Azt gondolom, finomabb jellemábrázolással, alaposabb társadalomrajzzal, kevésbé direkt cselekményvezetéssel, kevesebb kimondással és több érzékeltetéssel, kevesebb nevelő szándékkal és több művészi ambícióval a film még ennél is sokkal jobb lehetne – ám meglehet, ez esetben éppen abban a társadalmi közegben kevésbé érhetné el hatását, amely leginkább rászorul az okításra.

Én mindenesetre minden középiskolában levetíttetném, talán kevesebben szimpatizálnának a masírozgató gárdistákkal.

több film

Till Attila: Pánik

A puszta szórakoztatásnál többre vállalkozott Till Attila első filmje (Pánik, 2008). Legalábbis a nem túl szerencsés besoroló minősítésen („romantikus vígjáték” – ?) jóval túlmutat. Társadalmi drámának vagy mélylélektani filmnek persze semmiképpen nem nevezném, a mulatságos, olykor kacagtató helyzetek és jelenetek mégis mélyebb összefüggéseket és bonyolult lelki folyamatokat érintik. A jól felépített szerkezet, a sorsok szellemes összeszövöttsége, a művészi ábrázolást is megcélzó színészi játék révén a film ügyes könnyedséggel mutat rá a mai társadalmat feszítő olyan jelenségekre, amelyeket a benne élők frusztrációként élnek meg (korai karrier és úttalanság, öregedés és szingliség, szerelemhiány és homoszexualitás). Az okok feltárása, az elemzés ugyan elmarad, ám a mai kor képét mégis kiadja a pánikbetegek elénk vetített kórképe – még ha egyszer-egyszer bántó felületességgel is. Mélyebb merülést azonban igazságtalanság lenne elvárni egy szórakoztatónak szánt közönségfilmtől.

http://www.dailymotion.com/swf/video/x4omb8?theme=none

Írta és rendezte: Till Attila, operatőr: Juhász Imre. Főbb szereplők: Gubík Ági, Valcz Péter, Bánsági Ildikó, Thúróczy Szabolcs, Kovács Lehel, Schell Judit, Egri Márta, Stefanovics Angéla, Kolovratnik Krisztián, Ónodi Eszter

több film

A magam módján ezúton internetes akció keretében indítom el tiltakozásomat az ellen, hogy a több mint 30 esztendeje „a rakodópart alsó kövén” békésen üldögélő kedves költőmet valamely idióta politikai felforgatótevékenység keretében méltó helyéről elmozdítsák. Akciómnak azzal kívánok nyomatékot szerezni, hogy a Google keresőben publikációimmal elfoglalom a bizonyos keresőkérdésekre adódó találati listákat. Tervem: elérni azt, hogy javarészt e tiltakozás szövegei jelenjenek meg a következő keresőkifejezésekre: virtuális élőlánc  •  élőlánc József Attila szobra körül • Tiltakozás József Attila szobrának eltávolítása ellen • József Attila szobra

A tiltakozás teljes szövege: Virtuális élőlánc József Attila szobra körül

Örömmel veszem bárki csatlakozását: terjesszétek, népszerűsítsétek, osszátok meg akcióm szövegét. Minden esetben adjátok meg a forrásoldal linkjét!

Mario Vargas Llosa írása a 2000 c. lapban, 2001-ben: Globalizáció: a kultúra szabadsága. Az író meglepő egyértelműséggel, már-már agitatív hangot megütve áll ki a globalizáció mellett. Okfejtése mellbe vág, hiszen nem állít kevesebbet, mint hogy a regionális értékek megőrizhetőségét éppen a világméretű egységesülés szolgálhatja („A globalizáció nem fogja megszüntetni a helyi kultúrákat: egy nyitott világban valamennyi értékes és túlélésre méltó részük megtalálja azt a termékeny talajt, amelyen virágba borulhat.”)

Ehhez a végkövetkeztetéshez abból kiindulva jut el, hogy a kollektív identitásra épülő nemzetállamok nem csupán az emberek egyéni identitását nyomják el, hanem a regionális értékeket is, és ezeket éppen a globalizáció hivatott felszabadítani. A dolog érdekessége, hogy bár ezt a nézetet én nem tudom teljes mértékben osztani, egy aforizmámban mégis majdnem pontosan ezt fogalmaztam meg („Szerencsére a regionalizmus is globalizálódik”), de én ezt inkább egyfajta oximoronnak szántam, amelynek „igazsága” inkább az ellentétes értelmű fogalmak összekapcsolásában rejlő stilisztikai feszültségben rejlik, nem pedig „tartalmilag” érvényesül. Egyáltalán nem vagyok ugyanis abban biztos, hogy egy látszólagos és rövid kiszabadultság-állapot után bármiféle regionalitás nem esik-e ugyanúgy a globalitás áldozatává, mint maga a nemzetállami koncepció.

Vargas Llosa az egyéni szabadságjogok, a személyes identitás védelmében meglehetősen keményen fogalmaz, amikor ilyeneket ír: „A kulturális identitás önmagában is veszélyes fogalom. A társadalom felől nézve csupán kétséges és mesterséges koncepció, ha azonban politikai célokra fordítják, akkor az emberiség legértékesebb vívmányát, a szabadságot fenyegeti.” Illetve: „A kulturális identitás az ideológia világába tartozó fikció, amelyre a nacionalizmus épül.” Kifejti továbbá, a globalizáció áldása abban rejlik, hogy az állampolgárok többé nem kötelesek tiszteletben tartani azt az identitást, „amely menekülésre esélyt sem adó koncentrációs táborba – a szülőhelyük nyelvének, nemzetének, egyházának és szokásainak identitásába – zárta őket.”

Ezt első felindulásomban erős túlzásnak éreztem:

Bár életem utóbbi évtizedének a tanulsága számomra is az, hogy a szabadon gondolkodó embernek (és az alkotóművész ilyen) szükségszerűen ki kell törnie abból a hagyományvilágból (ha tetszik: identitásból), amelyet szűkebb-tágabb környezete jelent számára, mégsem tekintem a szülőhely nyelvét vagy a nemzetet koncentrációs táborhoz hasonlíthatónak. Az emberek döntő többségének ugyanis – vélem – szüksége van  „saját” kollektív identitásra, amely ugyan valóban bezár, de meg is tart azzal, hogy befogad, hogy helyet, a közösségben betöltött társadalmi szerepet kínál, segít tájékozódni, eldönteni, mi helyes és mi nem, életviteli és viselkedési normákat ad, amelyekbe belekapaszkodni talán természetesebb, mint megtagadni őket. Igaz, hogy azok, akik a tagadást, kitörést választják, azok a globalizáció előbbre haladtával ezt sokkal könnyebben megtehetik, semmint hiányában, ám – amiként a bakaviccben – mindenki mégsem tercelhet, vagyis aligha lehetséges mindenkinek eltávolodnia attól a hagyománytól és értékrendtől, amelybe beleszületett, ezzel felszámolva magát az identitást.

Nem fogadom el – érveltem tovább –, hogy a születésünkkel kapott adottságokkal élni és keretükben megmaradni eleve káros, nyomorító hatású lenne. A globalizáció pozitívuma valóban az, hogy „lényegesen kitágította az egyéni szabadság horizontját”, mint Vargas Llosa írja, de ebben a szabadságban a közösségben-maradás, a hagyományhoz-ragaszkodás szabadságának is benne kell foglaltatnia. A globalizáció negatívuma, veszélye épp abban áll, hogy azok kárára, sérelmére is felszámolhatja vagy erősen elbizonytalaníthatja az öröklött, készen kapott identitást, akik abban megmaradva érzik jól magukat, és kívüle elveszettek, értéktévesztők, személyiségükben megcsonkítottak lennének.

Az igazi veszély az, gondolom én, hogy a világ sokkal gyorsabban globalizálódik, mint a benne élő emberek. Az emberi tudat- és érzelemvilágban, a psziché egészében sokkal lassabban játszódnak le azok az értékváltások, amelyek környezetünket pillanatok alatt átformálják.

Idáig jutottam gondolatmenetemben, kételyeket támasztva Vargas Llosa szigorú állításának igazát illetően, amikor kezdtem magam úgy érezni, mint az az ember, akinek fejére olvassák egy súlyos hibáját. Azt a hibáját, amelyet ő maga sem mert még soha bevallani magának, ezért aztán alaposan meg is sértődik és elkezd védekezni. Miközben azonban védekező érveit egymás mellé sorakoztatja, meglátja önnön érvelése logikai gyöngéit, meglátja a csúsztatásokat és a tendenciózus hangsúlyeltolásokat, amelyekkel magát is félrevezette, és lassan rádöbben arra, hogy a fejére olvasott hiba bizony valóságos, kár volt megsértődni és ágálni.

Így sértődtem én meg azon, hogy örökölt anyanyelvemet és nemzetemet valaki koncentrációs tábornak nevezte, és itt már el is követtem az első csúsztatást, mert a felsorolásból kihagytam a vallást, holott Llosa a szülőhely „nyelvének, nemzetének, egyházának és szokásainak” a korlátozó voltáról beszél. Megbántódtam anyanyelvi és nemzeti identitásomban, mivel ez van nekem, de nem éreztem magam sértve vallási identitásomban, mert az meg nincsen. És vajon – kanyarodott most már ebbe az irányba a logikám – ahogy nem hiányzik nekem a vallási identitás, hanem ellenkezőleg: képessé tesz arra, hogy viszonyomat a világ tapintható és transzcendentális dolgaihoz ne egy adott elvrendszer, hanem a magam elképzelései szerint alakítsam, vajon ugyanígy a nyelvi és nemzeti identitásomtól mentesen nem elégíthetném-e ki sokkal szabadabban és kedvemre valóbban – például – kulturális igényeimet? Ahogy református keresztségem ellenére jobban érzem magam vallásos istenhit nélkül, úgy vajon magyarnak születésem dacára nem érezném-e jobban magam kívül a magyarságon? Hiszen – folytattam most már az önvizsgálatot – nem hallgatok-e már most is szívesebben jazzt, mint magyar népdalt? De megismertem-e volna a jazzt, ha ki nem török abból a kulturális identitásból, amely a „sajátom”?

És – kellett belátnom – ha sértődésem ellenére Vargas Llosa véleményét jobban megvizsgálva hajlamos vagyok elfogadni, akkor vajon kell-e kételkednem másik sarkalatos állításában, hogy a globalizáció nem csupán az egyes embert, hanem a kis helyi kultúrákat is kiszabadítja a rájuk erőltetett nemzeti kultúra béklyójából?

Azaz – próbálom értelmezni a magam számára – az általános, hatalmas, világméretű egységesülési folyamat „csak” a közbülső, azaz a nagy identitásalakzatokat bontja fel, de a kicsik számára inkább felvirágzást, nem pedig megszűnést eredményez.

A kutya megeszi a macskát, és így a kanári kirepülhet a kalitkából?

Viharsziget

Remekül kezdődik Martin Scorsese művészi igénnyel megalkotott pszichothrillere (Viharsziget, Shutter Island, 2009), a nyitó képsorok és a  zene borzongtató akkordjai semmi kétséget nem hagynak afelől, hogy komoly filmnek nézünk elébe: két nyomozóbíró érkezik a legveszélyesebb pszichopatákat elkülönítő börtönszerű elmegyógyintézetbe, ahol is egy háromszoros gyermekgyilkos nő rejtélyes eltűnését kell kinyomozniuk. És ugyancsak kitűnő a befejezés, amikor is az addigra alaposan összekuszált szálak  és felgyülemlett ellentmondások egy előre vetített, de mégis váratlan fordulattal elrendeződni látszanak. Ami a közbülső jelentős játékidőben történik, az nekem kevésbé tetszett, illetve volt, ami inkább, s volt, ami kevésbé.

El kell  ismerni, hogy a kompozíció a maga nemében mesteri: dinamikájával, a drasztikus és nyugodt-sejtelmes részek váltakozásával, a cseppenként adagolt információkkal pillanatra sem engedi lankadni a figyelmet.  Ugyanakkor a viharvert szigeten vagy a zegzugos börtönfolyosókon és a világítótoronyban való bolyongás ócska kliséket követ, túl átlátszóan „félelmetes”. Vegyes hatást váltottak ki belőlem a főhős álmainak, múlt-vízióinak a képei:  a bemutatott sok szörnyűség ellenére ezek erős stilizáltságuk miatt inkább költőiek („gyönyörű” hullákat és hullapózokat látni például),  hangulati értékük és művészi erejük kétségtelen, mesterkéltségük, teatralitásuk azonban zavaró: tipikusan az az eset, amikor a hatásosság és a hatásvadászat túl közel kerül egymáshoz. Ugyanez többé-kevésbé a film egészéről is elmondható: minden nagyszerűsége ellenére a Viharszigetre rávetül önnön erényinek súlyos tehertétele.

rendező: Martin Scorsese, író: Dennis Lehane, szereplők: Leonardo DiCaprio (Teddy Daniels), Mark Ruffalo (Chuck Aule), Ben Kingsley (Dr. John Cawley), Emily Mortimer (Rachel Solando), Michelle Williams (Dolores Chanal), Max von Sydow (Dr. Jeremiah Naehring), Jackie Earle Haley (George Noyce)

több film

Hableány / Русалка

Bájos főszereplő, kedves történet, olykor költőivé nemesülő mulatságos helyzetek. Mese keveredik a vaskos valósággal, a tenger fennkölt szépsége áll szemben a partján álló viskó sivárságával, az orosz lélek magasztos szimbólumát, Moszkvát elönti a hazug reklám. A tengerben fogant Alisza nem lehet balerina (ez minden orosz kislány álma), viszont megnémul, hogy aztán már a fővárosban a folyóból kimentsen egy öngyilkos fiatalembert, akinek első kérdésére újra megszólalhat, s akibe persze halálosan beleszeret. A fiú holdbéli telkeket árul jó pénzért, a lány zöldre festi a haját, utcán járó reklámfigurák belsejében sírja el a viszonzatlan szerelem minden bánatát. Leginkább azonban mosolyog, képzelete újra és újra a fényes tengerpartra viszi, ide száll akkor is, amikor boldog futásában halálra gázolja a kegyetlen valóság.

Szép, kedves, szórakoztató és helyenként meghatóan lírai film Anna Melikian Hableánya (Ruszalka, 2007), amelyet a boldogságkeresés egy modern meséjeként értelmezhetünk. Megérdemelten sikeres, többszörös fesztiváldíjas alkotás, közönségfilm – a szó jó értelmében. Nem hatol ugyan a lélek mélyrétegeibe, nem ereszkedik le az összefüggések szövevényébe. De miért is öltenénk magunkra a mélybúvárok súlyos mezét, amikor csak egy kellemes lubickolásra vágyunk?!

több film

A szakma a legjelentősebb kortárs költők egyikének tartja. Jól mutatják ezt a róla szóló elismerések, díjai. Én most élőbeszéd c. kötetét olvastam el.

“Mint öngyilkos, ha visszafele él”, írja kötetkezdő versében Kemény István. A személyes múlt újraélésénél azonban sokkal erősebb motívum az emberiség múltja. Fajunk biblikus eredetéig kell visszanyúlnia, hogy privát kudarcainak hőse, a Megcsalt űrhajós érthetővé váljon – leginkább önmaga előtt. Igen, egyfajta önmegismerő lélekgyakorlat ez a könyv, valaminő visszaszületés egészen Káinig, aki mégsem ősapaként, hanem csupán nagybácsiként mutatkozik be.

A “vissza” egyébként vissza-visszatérő motívuma verseinek. Az angyalszárnyak visszafejlődnek, akihez beszél, “elmegy, de visszafut”, az Állástalan táncosnő is elölről kezd mindent: “vissza a kályhához”, az állomáson az elengedett, avult dolgok “most jönnek vissza tönkremenve”, a számjegyek visszamennek az elhagyott Nulláért, a kötetkezdő, önszembesítő motívumok (fél pár kesztyű, kétszerkettő) meg éppen a záró versben térnek vissza.

A kötetben folyamatosan “tegnap este van”, a Halál nyomja meg a múlt hansúlyát, miközben maga a múlt “vállat von”.

Az átélés és vállvonás egyaránt kjellemző Kemény költői attitűdjére: őszinteségével egyszerre vállalja, és ironikus felhangjaival egszerre tagadja a káini gyilkosság bűnét, egyszerre fogadja el és tagadja meg önmagát (“nekem semmi közöm a jellememhez”). Ám ez a kettősség, mint talán várnánk, nem oldódik fel semmifajta bűnbocsánatban. Ebben a költészetben nincs megváltás. A koordináták kifordulnak az Origóból, isten helyett (“ne mondd, hogy élsz, uram”) csak a kétszerkettő Radnótitól ismert józanságába kapaszkodhatunk.

*

Maradtak bennem hiányérzetek.

Bár kétséget kizáróan érezhető: igen figyelemre méltó költői produltummal állunk szemben, mégis: ez a kötet kevés. Kevés a vers, kevés a szöveg. A 80 oldalnyi anyag olyan hézagosan van tördelve, hogy egy veder vizet még bőven beleönthetnénk.

Ilyen kevés versben nem lehet megteremteni a más-más pillérekre támaszkodó építményt, nem jön létre a kohéziós erő, így a gerincet képező két erős ciklus (Élőbeszéd, Egy hét az öreg Káinnal) csak nehezen szervesül a harmadik nagyobbal (Fel és alá az érdligeti állomáson), és sehogyan se áll össze az egyetlen versből álló ciklusokkal (Több ismeretlenes álom, Kis majom, A semmieset). Utóbbi szerintem egyébként is gyenge, sem mondókára emlékeztető formája, sem tartalma nem indokolja szerepeltetését.

De kevés a versanyag ahhoz is, hogy kohézis helyett valami pazar sokszínűség, széles skálájú költői világ kapjon teret. Nem mintha a poézis sorok számával lenne mérhető, de ez esetben, bevallom, nekem kicsit hiányzik a mennyiségben is megmutatkozó teljesítmény. Ha szigorúan veszem, akkor két tucatnyinál alig több opuszról van szó, ez szerintem kevés ahhoz, hogy külön könyvet építsünk rá. Így hiába számottevő a költői matéria fajsúlya, ha az össztömeg mégsem eléggé jelentős.

Így aztán – igazi gravitációs erő híján – katarzis helyett marad a kétség kívül nagyon kellemes bizsergés.

Összegezve: Kemény 2006-os kötete jó verseskönyv. De nem annyira.

Gaál István: Cserepek

Történetesen pontosan tudom, hogy a mostani újranézés előtt ezt a filmet mikor és hol láttam először – és utoljára: 1985 április 4-én az akkori ungvári Moszkva Moziban. Az év azért biztos, mert fiunk, Kolos pár hónapos volt, és Éva két szoptatás között „szökött el” mellőle; a nap meg azért, mert akkoriban a szovjet hatalom azzal kedveskedett az ungvári magyaroknak,  hogy a Magyar Népköztársaság nemzeti ünnepén egyetlen délutáni vetítés erejéig mozinkban levetítettek egy magyar filmet – még ám eredetiben, azaz felirat és szinkron nélkül, tehát magyarul. Ebben az évben kivételesen nem valamelyik Jókai-adaptáció, nem az Egri csillagok és nem is Az oroszlán ugrani készül című „szuperkrimi” került sorra, mint más években, hanem egy kortárs alkotás – és mi úgy intéztük a napunkat, hogy megnézzük. 26 év alatt a történet persze kikopott emlékezetünkből, egyedül a záró képsort tudtam pontosan felidézni.

A mostani újranézés is élmény volt. A Cserepek (rendezte Gaál István, 1980) a korszak magyar filmművészetének jelentős, bár nem hibátlan, talán mégis méltatlanul háttérbe szorult alkotása. Erős az indítás (Szöllősy András zenéje az elviselhetetlenségig élesíti a nyomasztó álomjelenetet), jók a jelenetek, képi értéke van minden beállításnak, a figyelmet folyamatosan lekötve  építkezik a film, a záró képsor költői szépsége pedig katartikus erővel hat: a zuhogó esőben nemcsak az alagsorból a járdára kitett virágok tisztulnak meg, hanem a meghasonlott, kiüresedett lelkű főhős is felszabadulni látszik frusztrációi alól. Mert hát erről, a kor értelmiségi alapkonfliktusáról szól a film: az alkotói kreativitást letörik a bürokratikus szempontok, a család felbomlik, az otthoni közegétől már elszakadt első generációs értelmiségi kiég és elmagányosodik. Senki másnak, csak a sokadik emeleti lakótelepi lakásába az ablakon át betévedő daruskocsis villanyszerelőnek mondhatja el művészi hitvallását.

És ezzel a film egyik gyengéjéhez érkeztünk: ahogy a szereplők megmondják, kimondják, időnként szinte szájba rágják a nézőnek, hogy mi is lenne kérem itt a helyzet. A másik hiba, hogy ráadásul ezekben a deklaratív szituációkban a színészek is eléggé sután, esetlenül, kényszeredetten viselkednek. A kimondott hol súlyos, hol inkább lapos igazságok azonban nem helyettesíthetik a színészi átélést, s a film művészi értékeit rontva egy kis sematizmust csempésznek az egyébként árnyalt ábrázolásba. (Itt meg kell jegyeznem, hogy a főszereplő lengyel színész Zygmunt Malanowicz eszköztelen játékával sokkal meggyőzőbb, mint magyar kollégái.)

A kimondások helyett alkalmazott több elvont, költői képpel, több láttatással és érzékeltetéssel a Cserepek alighanem a nyolcvanas évek egyik nagy filmje lenne – bár kvalitásai így is vitathatatlanok; nekünk pedig a családi emlékek miatt különösen kedves. No meg talán azért is, mert egy helyütt az LGT zenél benne – angolul.

több film
Legutóbb: Gaál István: Keresztelő

A tudományos köntösbe szépen felöltöztetett cikk legizgalmasabb problémája az Univerzum objektív/szubjektív volta körül vetődik fel. Sejtésem szerint erre a kérdésre megnyugtató választ egyhamar nem fog adni sem a kvantumfizika, sem a filozófia. De talán nem is kell hogy választ adjon, mert rossz a kérdés.

…Régi barátom, akivel (többek között) világnézeti témákban és a magyarság sorskérdéseit illetően súlyos egyet nem értésre jutottunk évekkel ezelőtti levelezésünkben, s emiatt kapcsolatunk nagyjából megszakadt, most egy izgalmas publikációra hívta fel a figyelmemet. A félig-meddig amatőrnek látszó szerző komoly tudósok által végzett hiteles kvantumfizikai kísérletekből von le olyan következtetéseket (például arra nézve, hogy az Univerzum nem objektív valóság, hanem szubjektív észlelés), amilyenekre maguk a tudósok nem vállalkoztak. Azt gondolván, hogy a barátom valamiféle véleményt vár tőlem, szakmai tudásom hiányosságával mentegetőzve mégis részletesen leírtam, mit gondolok a felvetett problémákról:

„Először is kicsit bulvár-ízű az egész, félek, a szenzációkeresés (vagy legalábbis az érdeklődés felkeltésének szándéka) több benne, mint a szakmai megalapozottság. A kvantumfizika roppant bonyolult, hihetetlenül nagy matematikai apparátust igénylő, nagyon apró részleteken bukó vagy megálló szaktudomány, a keretében vizsgált jelenségek megértése (vagy legalább megértésük megkísérlése) semmiképpen sem korlátozható néhány kísérlet szemléltetésére, közérthetőnek látszó elmagyarázására és belőlük levont következtetésekre. Ennél ezek a kérdések sokkal-sokkal összetettebbek, árnyaltabb megközelítést igényelnek, megértésükhöz a legmagasabb fokú elméleti felkészültség, az összefüggésrendszerek ismerete, és a minderre rávilágító matematikai apparátus birtoklása szükséges. Ez, amit olvastunk, egy laikusoknak szánt, figyelmet felkeltő, félig ismeretterjesztő, félig figyelemfelkorbácsoló írás. Azt állítani persze nem merném, hogy szakmailag alapvetően hibás, de hogy igencsak leegyszerűsítő, azt igen. Sőt, én néhány helyen logikai hibát is felfedezni véltem. Például, a vége felé, amikor arról beszél, hogy ha a Világegyetembe irányítjuk az ikerrészecskék egyikét, akkor olyasmiről kaphatunk hírt, ami túl van a fénysebesség megszabta jelenséghorizonton: ez nem igaz, mert az ugyan igaz lehet, hogy egy nagyon távoli kölcsönhatásról „azonnal” értesülhetünk a másik, az elsővel kényszerkölcsönhatásban álló ikerrészecske révén a „magunk monitorján”, azaz a kölcsönhatás milyenségének az információja 0 idő alatt jut el hozzánk, igen ám, de a kiküldött részecskénk viszont maximum fénysebességgel haladt a távoli kölcsönhatás felé. Tehát hiába jött vissza az infó 0 idő alatt, ha a kölcsönható részecske „odafele” viszont x idő alatt jutott el, akkor a művelet sebessége mégis a fénysebességen, és így a fénysebesség által meghatározott eseményhorizonton belül marad.

A legizgalmasabb kérdés persze az Univerzum objektív/szubjektív volta körül vetődik fel. Sejtésem szerint erre a kérdésre megnyugtató választ egyhamar nem fog adni sem a kvantumfizika, sem a filozófia. De talán nem is kell hogy választ adjon, mert rossz a kérdés.

Azt hosszabb ideje tudjuk, hogy az érzékeny rendszerek nem figyelhetők meg anélkül, hogy a megfigyelés meg ne változtatná a megfigyelés tárgyát, mint ahogy régóta ismert a Heisenberg-féle határozatlanság és Schrödinger dobozba zárt macskájának a problémája is. Sem ezekből, sem a cikkben leírt kísérleti eredményekből nem vezethető le az Univerzum szubjektív volta (igaz, ugyanígy nem igazolható egyértelműen objektív volta sem). Amíg a megfigyelést szubjektum végzi, addig a megfigyelés tárgyának objektív voltára nézve mindig támaszthatók lesznek kétségek. Ez az emberi megismerés alapvető sajátossága, hiszen maga a megismerés elvonatkoztathatatlan az embertől. Ebben sincs semmi szenzációsan új, legfeljebb a kérdést nem pontosan így szokták feltenni, ahogy szerzőnk merészen itt-ott fogalmaz. Az én álláspontom mindenesetre az, hogy bár nagy valószínűséggel az Univerzum, „a valóság” tőlünk függetlenül is létezik, de erről a létezésről sehogy másként, csakis szubjektív létünk keretein belül szerezhetünk tudomást és nyerhetünk ismereteket, és vitán felül állóan az ismeretnek ez a megszerzése valamilyen formában visszahat a valóságra; szélsőséges értelmezésben nemcsak visszahat, hanem meg is határozza.

Közismert feltevés az egymással párhuzamosan létező világok hipotézise és a sokdimenziós tér is (matematikailag ez evidencia), továbbá a tér és idő ekvivalenciája, illetve az is, hogy a kauzalitás, a dolgokból más dolgoknak a következése csak azért olyan, amilyen, mert a tudatunk egy bizonyos kiválasztott időtengely (és nem mondjuk egy vele ellentétes irányú vagy rá merőleges) mentén halad. Mindenesetre (énszerintem) mégis inkább úgy áll a dolog, hogy bizonyos paradoxonok látszólagos feloldhatatlanságának, egyes jelenségek megmagyarázhatatlanságának, „hajmeresztő” dolgok észlelésének az oka az, hogy amit az anyagról, térről, időről, dimenziókról, mozgásról, energiáról tudunk, az igencsak elégtelen arra, hogy „az érthetetlenségek” okát és „értelmét” átlássuk, semmint úgy, hogy a saját ismerethiányainkat azzal kellene áthidalni, hogy az objektív létezést feloldjuk a szubjektumban. Ez filozófiailag ugyan csiklandósabb, tudományos szempontból pedig kényelmesebb megoldás, mégis azt gondolom, a tudományos haladás az ember „emberi korlátainak” a meghaladását célozza akkor is, ha nagyjából tudható ezen korlátok áthághatatlansága.

Tehát. Az Univerzum objektív vagy szubjektív voltáról tanakodni nagyjából értelmetlen, mert akár objektív, akár szubjektív, mi így is meg úgy is csak saját szubjektumunk által vizsgálhatjuk. Viszont az objektivitást feltételezni és a megismerhetőséget vallani a tudományos haladás szempontjából szerintem célszerűbb.”

Amikor minderről blogomban is beszámoltam, még hozzáfűztem egy akkor publikált aforizmámat némi magyarázattal: „A dolgok önmagukban halott és érdektelen burkok, amelyeket csupán az emberi megismerés tölthet meg értelemmel.” Fogalmazhatnék úgy is, hogy bár az Univerzum valószínűleg tudatunktól függetlenül is létezik, értelmezni csakis a megfigyelt, megismert, tudatunkkal meghatározott világot vagyunk képesek.

Okfejtésemre a barátom egyébként semmilyen módon nem reagált.

Egy szöszi szerelme

Az cseh új hullám alkotásai egészen különlegesek az európai (és egyetemleges) filmművészetben. Ezek nélkül a semmi mással össze nem téveszthető képek, helyzetek, történetek és alakok nélkül szegényebbek lennénk és mérhetetlenül kevesebbet tudnánk egy olyan világról, amelyet Menzel, Forman, Chytilová, Herz örökített meg számunkra. A pontos társadalomrajzok azonban semmit sem érnének a filmek művészi értéke nélkül. Miloš Forman korai alkotása, az Egy szöszi szerelme (Lásky jedné plavovlásky, 1965) ma már ugyan nem tűnik átütő remekműnek, nincs megrázó ereje – de igen mulatságos, bájos, szórakoztató.

Ami a hatvanas években gyilkosan éles társadalomkritikának számíthatott, az mára kedves iróniává szelídült. Mára elhisszük, hogy nem több, mint amit a címe hirdet: szerelmi történet, s alig érezzük, hogy egy diktatórikus rendszer ellentmondásairól is – ha le nem is rántja, de fel-fellebbenti a leplet. Miközben önfeledten zeng a szocialista, csehszlovák twist, oh ye, ye, ye:

több film

Aki szelet vet – Majomper

Egymás után néztem meg a két filmet, a Stanley Kramer rendezte klasszikust (Aki szelet vet, Inherit the Wind, 1960) és az 1999-es remake-et (rendezte Daniel Petrie). Mindkettő Jerome Lawrence és Robert E. Lee 1955 színpadi drámája alapján készült, s jószerével jelenetről jelenetre megegyezik egymással (témájuk az 1925-os daytoni majomper, amikor is egy tanárt perbe fogtak azért, mert – törvénybe ütközően – a bibliával ellentétes darwini tanokat oktatta az állami iskolában).

Az immáron több mint ötven éves eredeti olyan alapmű, amely elé úgy tízévente nem árt odaülni, én legalábbis nagyjából ilyen időközönként minden alkalommal lankadatlan figyelemmel tudom végignézni. A maga nemében tökéletes alkotás akkor is, ha ma már kicsit másként gondolkozunk a filmes nyelvről, a képi megjelenésről. Az alakok kicsit túlexponáltak, olykor talán sematikusak is (például a tiszteletesé), de a drámai feszültség felépítése és fokozása érdekében egy látványában aránylag eszköztelen kamaradarab keretei között erre szükség lehetett, csakúgy, mint a gyakran teátrálisnak tűnő jelenetekre. Mindezt bőségesen ellensúlyozza az összecsapó főszereplők  lenyűgöző színészi játéka, Fredric March és főleg Spencer Tracy emlékezetes alakítása (drámai súlyukat jó érzékkel ellensúlyozza a sokak által leginkább az Ének az esőben-ből ismert Gene Kelly lazasága).  Éles, izgalmas az alapkonfliktus, ezt csak növeli a vádló és a védő végsőkig fokozódó ellentéte, remekbe szabottak a párbeszédek – mindez a mesteri alakításokkal együtt egy következetesen felépített rendezői koncepcióba illeszkedik, az eredmény egy jó ritmusú, súlyos mondandójú és végig lebilincselő, feledhetetlen alkotás.

Igazából fogalmam sincs, mi szükség volt az újraforgatására.  Az 1999-es verzió képi anyagában ugyan kétségkívül kidolgozottabb, valamivel árnyaltabbak az alakok is. Ám amennyivel finomabban vannak megrajzolva, ugyanannyival erőtlenebbek is. A vádló szerepét a ripacskodásig sarkító Fredric March sokkal meggyőzőbben alakítja az egyfelől hiú és karrierista, másfelől elvakult és megszállott, energikus férfiút, mint  az öreges, kissé esetlen George C. Scott. Jack Lemmon persze remekel, de hiányzik belőle az a belülről fakadó, zsigeri, ám mégis bölcsességgel hitelesített irónia, amellyel Spancer Tracy jeleníti meg a védőt. Mondhatnám úgy is: Lemmon „csak” zseniálisan alakít, míg Tracy azonosul, egylényegűvé válik a formált személyiséggel.

Összességében szerintem a második változat kevesebbet ad hozzá az elsőhöz, mint amennyit elvesz belőle. A remake-et bőven elég volt egyszer megnézni, míg az 1960-as eredetit, ebben biztos vagyok, pár év múlva újra megkívánom.

Némileg meglepett, hogy a filmekben bemutatotthoz képest a per valójában egészen máshogyan indult és zajlott. Kicsit utánaolvastam a témának. A neten a majomper előzményeit, körülményeit és utóéletét Dr. Galántai Zoltán A daytoni majompertől a lieszenkoizmus bukásáig c. írásában találtam meg, ajánlom mindenki figyelmébe. (Egy igen elgondolkodtató tényközlés: „A National Science Board egy 1986-os felmérése szerint az amerikaiak többsége szerint az ember nem az állatoktól származik, és miközben a megkérdezettek kb. 50 százaléka értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy »Isten a jelenlegi formájában teremtette az embert kevesebb mint 10 ezer éve«, aközben a középiskolások kb. fele ma is a kreácionizmus valamelyik formáját tanulja evolúcióelmélet helyett. És ha minden igaz, ez a közeljövőben sem lesz másképp: egy 2005. február elején, a New York Times-ban megjelent cikk szerint számos biológiatanár annak ellenére sem mer az evolúcióról beszélni az órán, hogy az szerepel a tankönyvekben, mert fél, hogy ennek következményei lehetnének rá nézve, és emiatt valójában lehetetlen akár csak hozzávetőlegesen megbecsülni, hogy hol oktatják valójában.”

Lehetséges, hogy a fentiek miatt mégis érdemes volt újraforgatni a majompert.

több film

Találkoztam boldog cigányokkal is

A rövid ismertetők szerint „valahol a Balkánon” játszódik Aleksandar Petrović balladai szépségű filmje, a Találkoztam boldog cigányokkal is (Skupljači perja, 1967), holott már a film elején feltűnik a Sombor helységnévtábla, a zárt cigány kolóniát tehát valahol Zombor környékén, alig néhány kilométerre a magyar-szerb határtól kereshetnénk (egyébként magyar nevű szereplők is feltűnnek, Pista bácsi, Sándor, Gyurika). A zárt világ nem annyira távolsága, inkább mássága, idegensége miatt egzotikus annak, aki hasonlóba még nem botlott a civilizált Európában. Egy biztos: a film 1967-ben aligha illett bele abba az országképbe, amelyet az akkori Jugoszlávia vezetői mutatni kívántak a művelt Nyugatnak – a szociográfusi pontosságú és művészi hitelességű alkotás talán éppen ennek az állami propagandának az ellenében aratott világsikert. 

És, úgy tűnik, az idő próbáját is kiállta: ma is maradéktalan élményt nyújt; örülök, hogy végre megnéztük.

Tollszedő, azaz tollkereskedő cihás cigány a film főszereplője, aki beleszeret rivális kollégája lányába. Ám a papa maga is vonzódik a szép Tisához, nem akarja elengedni a háztól – az udvarló Borának meg éppenséggel már van egy asszonya és számos gyereke otthon. A konfliktus, balladához illően, gyilkossággal végződik, ám előtte számos komikus és tragikus epizódnak lehetünk a tanúi. Illetve hát a két véglet együtt van jelen: az elveszejtő, züllesztő szegénységben ott szárnyal az ének és a lélek fennkölt szabadsága. Rég nincsen kereke a lakásul szolgáló busznak, de a kártyaasztalnál maga elé tett kormánnyal a gazdája mégis oda vezeti, ahová akarja. A súlyos sár mindent lehúz, de a teherautóról szétdobált könnyű toll tisztává havazza a tájat. Bora elkártyázza mindenét, mégis vakító fehér öltönyben, mint peckes gúnár, lépdel a libák között. Tisa minden rajta esett szégyen után mégis a pap házában bújhat újdonsült hitvesével a dunyha alá.

Kitörésre nincs mód ebből a világból, de a szamár vontatta ócska talicska mindenkit biztonságos helyre szállít, a részeg férfit asszonyához, a fagyott nőt falujába, a meggyilkolt vérfertőzőt pedig a tó jege alá. Egyedül az igazságtevő tűnik el a film végére, de ha eléggé keressük, még sokáig követhetjük a nyomát emlékezetünkben.

több film

Igazi telitalálat az utolsó jelenet, amely szépen átköti a történetet a P. Mobil együttes felé. Külön érdekesség, hogy a film elején meg éppenséggel a saját magát alakító és már akkor is a beat-nemzedék élő legendájának számító Allan Ginsberg tűnik fel pár pillanatra.

Mindezzel együtt a Kopaszkutya művészileg is értékelhető munka, igazi értéke azonban abban rejlik, hogy egy nemzedék életérzését kellő intenzitással és meggyőző erővel interpretálja.

több film | több zene